A történet szintjei

 

avagy, a sztorim egy karkötő

Már készül egy bejegyzés a bétázós tapasztalataimról, de végül ezt a gondolatot, amit itt majd olvashattok, külön vettem. (Így is hosszú lesz az a cikk : D )

Részben a bétázásoknak és bétáztatásoknak, részben a sok egyéb olvasott anyagnak, hallgatott előadásnak köszönhetően, összeraktam magamnak egy hasonlatot, aminek a segítségével sokkal jobban átlátok egy szöveget, és ha nem is hibázok kevesebbet, legalább jobban látom, hol rontottam el.

Ezt egyelőre találónak érzem, aztán ha változik, vagy találok jobbat, majd szólok. : )

Eszerint egy történet szintekből áll. Mint egy csomózott karkötő.

Már olvashattátok tőlem, hogy ha valamiben még nem vagyunk jók, nem mozgunk elég otthonosan, akkor hasonlítsuk olyasmihez, amiben már igen. Itt is ezt csinálom. (Pl. ma már szép karkötőket tudok csinálni, de ez nem így indult. Amúgy semmit, amit ma jól tudok, nem úgy tanultam meg, hogy egyből jól ment, szóval annyira nem nagy varázslat, hogy az írást is eleinte eltolom. Jó sokszor, csak hogy biztosra menjek.)

Ismeritek a csomózott karkötőket? Nem túl bonyolult elkészíteni őket, van négy csomófajta és ezeket kell variálni az egész karkötőn keresztül. Az egyszerű csíkostól az egészen bonyolult mintákig bármit meg lehet csinálni ezzel a négy csomóval. De egy karkötőnek több részére is figyelni kell, hogy jó legyen, hogy teljesen szép legyen a végeredmény. És ezeken a helyeken el is lehet tolni.

• Maguk a csomók – amíg gyerek voltam és még nem állt rá a kezem, ezek nem lettek egyenletesek – hasonlatomban ezek a szavak,  mondatok.

• Minta – van egyszerűbb, bonyolultabb és szándékosan kesze-kusza is, de pl. egy izgalmasabb minta több odafigyelést igényel – a szövegnél ez a szerkezet.

• Színek – lehet, hogy csodaszép mintát nézek ki és egyenletes csomókkal meg is tudom kötni, csak épp pocsék a színérzékem, de az is lehet, hogy bár a másik kettő még nem az igazi, már maguk a színek annyira jól néznek ki egymás mellett, hogy egyszerűen jó a szemnek ránézni az összeállításra – ezt tekintem a szöveg „magjának”.

Hogy jön ide a bétázás? (mindig egyben bétáztatást is értek alatta, mert mindkét oldalon álltam már, másrészt egyik oldal dolgait néha pont a másikon szerzett tapasztalat segít megérteni, de ezt majd kifejtem a bétázós cikkben)

Induljunk ki onnan, hogy nem, egy szöveg, történet nem azonnal jó úgy, ahogy az író leírja. Az enyém sem, másé sem. (Elég csak annyit megnézni hozzá, olvastunk-e már unalmas, vagy fura vagy bármi módon nem teljesen élvezhető sztorit? Biztosan. Szóval ott valami nem stimmel.) Ez eddig jó, azt az elején sem gondoltam, hogy amit leírok az úgy jó és kész, de azért persze irtóra bosszantott, hogy nem jó, az meg főleg, amikor nem értettem, miért és hogy javítsam ki?

Néha egészen érthetetlen visszajelzéseket kaptam és adtam. Volt, hogy éreztem, hogy valami nem stimmel a szövegemmel, de a béták észrevételei után se lett jobb, mert nem (csak) azok voltak a hibák, és én is volt már, hogy éreztem, hogy egy szöveg rossz, csak nem tudtam megfogalmazni, miért, mi a gond?

És a gondolatmenetbe bekapcsolódott a sok olvasott anyag, hallgatott előadások, meg a szerkesztésről hallott „rémsztorik”. : D Oké, az vessen rám követ, aki még nem parázott rá, hogy valami „javíthatatlan”, ill. „csak teljes átírással javítható” hibát tesz a regényébe. : D Szóval ezt muszáj megfejtenem! 

Az eredménye, amit ezekből a tapasztalatokból, gondolatokból kihámoztam: a szövegnek különböző szintjei vannak.

Csomók:

Ide sorolok mindent, ami a szavak és mondatok szintjét jelenti.

Ha ez jó, akkor szép a szöveg, hangulatosak a jelzők, érthetőek a mondatok, úgy olvasmányos az egész. És ez működhet akkor is, ha uncsi az alapötlet vagy nem jó helyen lassul-gyorsul a történet.

Ha rossz, arra jó példa lehet a kimaradt alany, a kusza mondatrendezés, rossz helyesírás, ilyesmik. És lehet, hogy ettől még maga a sztori amúgy jó és élvezetes. Lehet, rosszul tippelek, de szerintem a szerző ilyenkor annyira a saját fejében van, hogy „nem látja, amit leír”, mert amúgy a történet, a hangulat behúz mint olvasót, szóval „ami a fejében van”, az rendben van, csak a papírra vetésnél sántít még kicsit.

Szóval hogy mondjam, alap szint, hogy legyen érthető, amit leírok, haladó szint, hogy legyen szép is.

Jó hír, szerintem ezt a részt a legkönnyebb gyakorolni és javítani. (Mint ahogy a karkötőnél, ha egy csomó csúnya lesz, elég azt az egyet újrakötni, nem kell újrakezdeni az egészet.)

Van, hogy egyszerűen csak figyelmetlenségből jön a hiba, vagy mondat közben ugrott egyet a gondolatunk, de ez simán egy újraolvasással nekünk is fel fog tűnni. Illetve minden leírt mondattal is ezt gyakoroljuk, és a neten is találni egy halom párszázszavas feladatot, azokkal is lehet, ráadásul ezekhez segítséget is könnyű kapni, mert könnyű megfogalmazni a hibát. Pl. egy írástechnikai cikkeket soha nem olvasott béta is be tudja jelölni, ha kihagytuk a vesszőt, vagy lemaradt az alany, vagy jelezheti, ha képzavart talál. És ezeket tényleg elég helyi szinten javítani, nem kell hozzá újraírni az egész sztorit, csak mert két helyen giccses lett a leírásunk. Meg a sok olvasás, az is segít (jó, az mindenhol), hogy ne csak a fejünkben működjenek jól a szavaink, hanem leírva is értelmesek legyenek.

Minta:

Most fogtok megölni, érzem. : D Ezt tekintem a szöveg „szerkezetének”, és szerintem ez az a híres-hírhedt dramaturgia. Mint ahogy a karkötő mintája is akkor lesz szép, ha minden a helyén van, és bár az egyes csomókból épül fel, rajzolódik ki, mégsem a csomók egyenletességén múlik maga a mintázat, úgy a történet szerkezete sem lesz jó vagy rossz pusztán attól, hogy valaki szép mondatokat tud írni.

 Találkoztatok már olyan könyvvel, ahol az alapötlet jó volt, a mondatok kerekek, szépek voltak, de mégis valahogy lapos volt a sztori? Én nemrég láttam egy színdarabot, ahol az énekek jók voltak, a színészi játék klassz volt, és bár én musicalről általában olyan hangulatban jövök ki, hogy „Ide nekem az oroszlánt is!”, teljesen fel vagyok dobva és pörögve, itt meg… Hát... jó volt. Valahogy ez volt az egészről az összbenyomásom. Ilyen helyzetekben sejtem azt, hogy a történet felépítése csúszott el valahol.

Ez nem olyasmi, ami pusztán mondatok vagy akár jelenetek – kivéve, ha a jelenet felépítését nézzük –, szintjén meg lehet látni, mint ahogy három csomóból sem látjuk még a karkötő mintáját, csak a teljes történet, vagy annak egy nagyobb része után lehet rá bármit mondani. Mert lehet, hogy a mondatok a helyén vannak, lehet, hogy a jelenetek is önmagukban szépek, mégis, valahogy nem akkor lassul és gyorsul a történet, amikor kellene, a meghatónak vagy fesztültnek vagy drámainak szánt jelenetek „nem ülnek”. És szerintem ez a szerkezet, hogy ezek az elemek egymáshoz képest hogy helyezkednek el?

Hogy erre hogy jöttem rá, legalábbis arra, hogy kell lennie valamiféle rendező elvnek, az egy jópofa sztori, de a lényeg, hogy ezen (is) múlik, sírunk-e egy vallomáson, izgulunk-e egy párbajon, megrendülünk-e a főhős múltján? Ahhoz, hogy a tábortűz mellett elhangzó csöndes ígéretnek erős hatása legyen, kellenek a “mozgalmas” részek. Csak egymáshoz viszonyítva lesz igazán súlyuk.

Ezen már nehezebb valamivel dolgozni, mert eleve el kell fogadni hozzá a „belső szerkezet létét”. (A karkötő mintáját sem tudom egy-két csomó újrakötésével kijavítani, vagy megváltoztatni.) És hosszabb idő is, pont, mert önmagában legfeljebb egy-egy fejezet vagy jelenet felépítését lehet megnézni rövid idő alatt, de egy teljes regényt elolvasni és ilyen formában végiggondolni már hosszadalmasabb. Viszont vannak hozzá remek cikkek, meg ami szerintem még jó lehet, az a filmnézés. Ott két óra alatt kapunk átfogó képet egy történetről.

Színek:

Ez a történet „magja”, minden, ami a konkrét sztori mögött húzódik és tudva vagy tudattalanul, de ott van minden mondatban, történésben, akár akarjuk, akár nem. Mint a karkötő színei. Már a legelején, amikor még egy csomót se kötöttünk, csak összefontuk a szálakat, már ott látszanak, és függetlenül attól, hogy milyenek a csomóink és mennyire egyszerű vagy bonyolult mintát választunk, a színek ott lesznek mögötte. Ha jól válogattuk őket össze, már a látvány is jó hatást fog kelteni, de ha nem, akár egy szép csomókkal, extra nehéz mintában megcsinált karkötő se lesz annyira szép látvány a szemnek.

Ez maga az alapötlet, de a gondolkodásunk, világfelfogásunk is. Ezek a legkevésbé „megfogható” dolgok. Viszont ez az, ami miatt “bele lehet szeretni” egy könyv miatt az írójába. Olvastatok már olyan könyvet, hogy egyszerűen annyira tetszettek benne a gondolatok, az ábrázolt dolgok, úgy a felfogás, hogy azt mondtátok volna az írónak, “Légyszi, legyünk barátok, minden szavad értem, nem számít az se, ha már meghaltál!” Jahm, ez néha átível még az időn is. : D 

Ide tudom kötni bétaként / olvasóként azt az érzést, amikor a mondatok világosak (jó, ez azért kiadott könyvben ne legyen kérdés), a sztori sem rossz, valami mégsincs a helyén. Ide sorolom pl. 

• ha logikai hibára épül egy történet. Akár a konfliktus, akár a végső megoldás, akár magában a világban van valami logikátlanság. Nem tudom, más hogy van ezzel, nekem elég nagy parám, hogy ilyet csinálok és nem fogom időben észrevenni. Hiába szeretek / szeretnék amúgy fiktív világokban írni, és találnék ki egy csomó mindent, emiatt muszáj behúznom a kéziféket, néha teljesen rástresszelek.
• szerintem ezen a szinten van a gond, amikor azt mondják pl., hogy az író bántalmazó kapcsolatot pozitívként ábrázolt. Mert ha így csinálta, akkor biztos, hogy neki nem tűnt fel, mit csinál, nem tudja, hogy amit bemutat, az nem jó.
• illetve hogy bizonyos szempontokból magunknál jobb, kompetensebb karaktert nem tudunk ábrázolni. Nem is annyira tárgyi tudásban, azt elég jól meg lehet oldani utánanézéssel, szakemberekkel beszélgetéssel, egy-egy “szakmás jelenet” bemutatásával. Viszont magunknál sokkal okosabb, intelligensebb karaktert hozni nehéz, nem tudnak olyan gondolatai lenni, nem tud olyan dolgokat összekapcsolni, amiket mi sem tudunk. Erkölcsileg sokkal magasabb szinten lévő karaktert se nagyon tudunk hozni, mert egész egyszerűen másként látunk helyzeteket, nekünk nem kérdés nem dilemma, ami neki igen, más szabályok szerint cselekszünk és gondolkodunk.
• tudnk más helyzetben lévő karaktereket ábrázolni, mint amiket már mi is átéltünk, elég szegényesek lennének a sztorik, ha nem tudnánk, de _valami hasonlóság_ akkor is kell, valahonnan _tudnom kell_ azt, amit leírok.

Ezeket a dolgokat legalább értelmi szinten muszáj megértenünk, hogy dolgozni tudjunk vele. Mondok egy példát: Ha én tudom, hogy amikor bemegyünk valahova, köszönni illik, akkor ezzel tudok játszani. Tudom, hogyha udvarias karaktert szeretnék hozni, az köszön, sőt, ha tudom, hogy más rangú, más nemű, akármi emberek máshogy köszönnek egymásnak, akkor árnyalni is tudom. És tudok bunkó karaktert is hozni, aki bemegy és szó nélkül levágódik egy székre. De ehhez tudnom kell, hogy köszönni illik. Ha nekem ez nincs is a fejemben, akkor ezzel nem fogok játszani, mert eszembe sem jut, hogy lehetne. Másik példa: ha én csak aszerint élem az életem, hogy miért büntetnek és miért dicsérnek meg, akkor azzal tudok csak számolni, hogy a karakterem fél, hogy elkapják, ha csokit lop a boltban, ezért nem fog lopni, vagy esetleg azért, mert az neki már unalmas, vagy nincs szüksége csokira. De nem fogok olyan karaktert hozni, aki azért nem lop csokit, mert az rossz dolog, sem olyat, akinek dilemma lesz, hogy nem tudja kifizetni, nem is vennék észre, és a húga szeretne egy csokit, mégsem akarja ellopni, mert nem szabad. Eszembe sem fog jutni, hogy miért ne venném el, ha egyszer nem figyel oda senki?

Ez a szint, a “színek szintje”, eléggé “adottnak” tűnik, vagy van színérzékünk, vagy nincs. Szerencsére ez nem ilyen kőbevésett. : ) 

Eleve, ha tudjuk, hogy egyáltalán létezik ez a szintje a szövegnek, akkor már tudunk azzal számolni, hogy lehet, hogy valami itt nincsen a helyén. (Vagy minden a helyén van, de tudatosabban tudunk vele számolni.) Onnan pedig már próbálhatunk tenni érte, hogy helyre kerüljön, javuljon.

Mert hát egy csomó mindent - egy részüket szerencsére : D - nem éltük át, amiket a karaktereink igen, nem voltak olyan dilemmáink, hogy a testvérünket mentsük-e meg vagy az országunkat, mégis tudunk, de legalábbis mások biztosan tudnak ilyen törtéenteket írni, úgy, hogy még a karunk is lúdbőrzik közben. 

Sok olvasással, ami alatt a figyeljük a világépítés logikáját, és beszélgetéssel világépítésben jártasabbakkal, érdemes figyelni és tanulni nem is csak a konkrétumokat, hanem magát a gondolkodásmódot, hogy ők hogyan fognak hozzá? Aztán könyveknél azt is figyelhetjük, milyen hatással van ránk a történet, a szereplők tettei, egyetértünk-e velük vagy sem és miért? Rengeteg beszélgetés, mások és magunk figyelése, a háttérben azzal a kérdéssel, hogy miért? Más vagy én miért nem tett meg valamit, ami pedig logikus lett volna  - szerintünk -, miért tettünk meg valamit, amiről azért éreztük, hogy nem jó, miért, honnan volt erőnk megtenni valamit, ami talán nem volt kényelmes, vagy egyenesen nehéz volt, de mégis megtettük? Miért, honnan volt másnak bátorsága olyat megtenni, amit nekünk nem, vagy fordítva, miért nem mert valamit megtenni, holott szerintünk nem lett volna nehéz? Ezek nagyon izgalmas dolgok! : D 

Érdekes észrevétel:

Fejben én ilyen szintekre bontok egy történetet, ezeken a szinteken akarom elérni, hogy jól működjön és itt is keresem a hibákat, ha valami nem stimmel. És érdekesség, talán más is így van vele, én azt figyeltem meg magamnál, hogy a hibákra adott reakcióim, az érzékenységem is a szintek szerint változik.

Ha elírásokat, vesszőhibákat, képzavarokat jeleznek a béták, persze, bosszant, hogy elrontottam, de itt meg is áll a dolog, megnézem, mit írtam el, illetve miért nem sikerült a kívánt hangulatot átadnom, átfogalmazok, ilyesmi. Bosszant, de nem kavar fel.

Ha azt mondanák, írjam újra a regényem, mert nem elég feszes, vagy nem stimmel a szerelmi szál, hát, az azért eléggé kiakasztana. Egy novellával megcsináltam, hogy mivel alapvetően pocsék volt, szétkaptam az egészet, a nulláról újrarendeztem, újrapakoltam a jeleneteket, kivettem, újakat raktam be, átszerveztem és átírtam az egészet. Piszok nagy meló. Ezért is akarom inkább előre megérteni, milyen is egy stabilan álló szerkezet, mert ezt egy regénynél megcsinálni… kalapot emelek mindenki előtt, aki már megtette! (Ugyanakkor nem tudok és nem is akarok mindent előre megtervezni, egyszerűen nekem az nem megy, inkább majd menet közben írom át ötször a vázlatom, ahogy tisztázódnak a dolgok a fejemben, de egyszerűen szeretem, ha “él a történet” és látom működni. Vagyis egy csomó minden menet közben jut eszembe, és esélytelen lenne kitalálni előre. Épp próbálom magam lenevelni arról a befeszülésről, hogy nekem nem kell mindent előre megterveznem akkor se, ha mások körülöttem így csinálják. Aztán lehet, hogy rosszul gondolom…) Mindenesetre, ha itt lenne hiba, szívnám a fogam, de minden erőmmel a megoldáson gondolkodnék és dolgoznék.

Ha valaki a történetem “magjához” akarna nyúlni, az egészen biztosan szíven ütne. Az egy kemény kör lenne nekem is, a bétának / szerkesztőnek is. Jahm, nagyon békés és feladatkövető tudok lenni, amíg nem érint olyan mélyen valami, de ha érint, és te bele akarsz szólni… : D Itt egyébként simán látok arra is esélyt, hogy összeveszek a kritizálóval, és behúzom a kéziféket, és azt mondom, hogy legfeljebb nem adják ki a regényem (Ilyen hozzáállással soha nem is fogják... x’D), de nem teszek magamon erőszakot, meg azt is, hogy a nyakába ugrok annak, akivel ezt a szintet meg lehet tárgyalni, mert “Látja a színeket! Lehet vele színekről beszélni!” : D 

És még egy apróság: ezek a szintek erősíthetik és gyengíthetik egymást, de persze a legjobb, ha minden a helyén van. : ) 

És most megyek regényt írni. Vagy újragondolni az életemet, még nem tudom, melyik a nehezebb. : D

 

Read More

Régi és aktuális írások

 

Ceruzanyomok ’20. augusztus – Régi és aktuális írások

 

Címzett:  Eliza

Másolatot kap: Agatha, Daremo, Morhen, Réka, Sethemba, Wendy

Tárgy:  Életművek, mit szeretnénk még bakancslistásan megírni, maradandó vagy elévülő írások, ilyesmi

Kedves Eliza!

Úgy képzeld el, hogy amikor feldobtad ezt a témát, és a csapat megszavazta, kissé pislogtam, hogy hát jól van, de erről mi a fenét lehet írni? Nem akarom egyik régi sztorimat se újra megírni, és pont, ezt hova cifrázzam?

Most meg megjött a kedvem a cifrázáshoz, nem is tudom, miért, de egészen lelkes lettem, mikor eszembe jutott, hogy ezt a levelet még nem írtam meg, és most írhatok erről.

Előre is elnézésedet kérem, ez nem amolyan “pontról pontra” levél lesz, mint amiket már olvashattál párszor tőlem, inkább személyes és régi történetek is előkerülnek benne. Ha nincs kedved ilyesmihez, csak vágd a kályhába a levelet, sose tudom meg. : ) 

No, ha még itt vagy, azt jelenti, nem bánod. : D 

Amikor a bakancslistára gondoltam, elsőként a régi sztorijaim jutottak eszembe, vajon azok közt akad-e olyan, ami iránt úgy érzek, hogy “ezt mindenképp meg akarom írni egyszer!” ?

De akármilyen határozottan rá is vágtam elsőre egy nemet, azért csak motoszkált bennem, hogy van olyan történetem, ami máig gyakran eszembe jut, szívesen gondolok vissza rá, és már nem egyszer eljátszottam a gondolattal, hogy talán megírhatnám felnőtt fejjel, vagy csak valamiért elő-előjön bennem mindig.

Egyik ilyet még hetedikben írtam (izé, most belenéztem, a főszereplők 11 évesek, lehet, hogy még korábban követtem el?), “A kis lázadó” címmel, és egy posztapokaliptikus világban játszódott. Természetesen erősen hatottak rá - illetve azok ihlették - az akkori olvasmányaim, és roppant gyerekes volt, hiszen egy kiskamasz akarta megmondani a végén a frankót a felnőtteknek.
Bár akkoriban esélyesen nem gondoltam ennyire konkrétan végig, de a fő kérdése az volt a történetnek, hogy egy maréknyi túlélő emberközösség mit kezd a beteg tagjaival? Hiszen egy kislétszámú populációt az öröklődő vagy fertőző betegségek hamar tönkretehetnek, de emberek, nem irthatunk ki valakit, csak mert megbetegedett. (Említettem már, hogy szerettem a bioszt?) A kérdésre én megadtam (volna) a magam válaszát, mert volt ötletem, mégsem írtam végig a történetet. Mert magam is éreztem, hogy az a válasz nem is csak túlidealizált, de egy akkora logikai öngól volt, ami még nekem is feltűnt. Innentől csak maradt a dilemmahelyzet, hogy mi volna a helyes ilyen körülmények között, de ezt (minő meglepő) általános iskolásként valahogy nem tudtam feloldani. Ezért soha nem fejeztem be.
Ami miatt itt említem, annak két oka van: egyrészt, talán pont ebből a tapasztalatból kiindulva, azóta óvatosabban nyúlok az ilyen nehéz témákhoz, másrészt, mert azért csak elő-előjön bennem ez a történet. Részben, mert bevallom, ciki vagy sem, valahol büszke vagyok rá, hogy ca, hetedikesként ilyesmi foglalkoztatott, másrészt, mert ahogy már gyakran említettem, hogy mindig is írtam és olvastam mindent, így azt hiszem, anno volt bennem némi “sci-fis érdeklődés” is (volt sztorikezdeményem űr-orkokról is, meg robotokról is). Na, ezt a vonalat garantáltan nem fogom soha folytatni, még ha a felvetett kérdések érdekelnének is. Azt viszont nem zárom ki, hogy elő fogok még venni ilyen húzós témát, mert már van elképzelésem, hogyan lehetne jól megfogni, de ahhoz még tanulnom kell. Csak majd más zsánerben, a sci-fit messzire elkerülöm.

A másik történet, amiről mesélnék neked, az tényleg többször megfordult már a fejemben, hogy megírhatnám YA-ként. Ha egyetlen kedvec sztorit kéne választani a sajátjaim közül, ez lenne az, a Szövetség. Nem azért, mert annyira jó, hanem mert annyira hozzám nőtt az évek során. Ez ca. hatodikban kezdtem el, és nagyjából tizedikig írtam.
Próbálom nagyon röviden összefoglalni a lényegét, mert ne haragudj, nem bírom ki, ezt mindig is szerettem volna elmesélni valakinek (pár ember már azóta áldozatommá vált), hogy miről szól, meg úgy egyáltalán, szeretek róla mesélni. ^^
Fiktív világban játszódott négy (kezdetben három, csak aztán felfedeztem, hogy a négy elemhez lehet jellemeket kötni) főszereplővel. Őket direkt úgy építettem fel őket, hogy mindnek van valami, amiben jó, és valami életből hozott hátránya, amiben, vagy ami miatt gyenge, de ezeket a hátrányokat tudják egymás számára kompenzálni, ha összefognak. A gyerekek összetörtek egy palackot, amiből kiszabadult a gonosz Szellem, és elkezdett a világban mindenféle rossz dolgot csinálni. A gyerekek találtak három különös figurát, egy öregembert, egy legényt és egy szép nőt, - soha nem neveztem meg, mik ők, de mindent láttak, mindent tudtak, de csak tanácsokkal segítettek -, akik közölték, hogy ők egy szövetség tagjai, és most az ő feladatuk visszazárni Szellemet a palackba. (Aki eddigre már messzire járt, kb. csak az általa okozott károk nyomai után koslathattak.) (És ehhez találniuk kell egy-egy állatot - mert cuki állat kell -, és egy-egy Tanárt - mert mester karakter is kell, de ezt anno nem jutott eszembe így hívni -, akinek a jelleme szintén illett volna a gyerekek jelleméhez, és persze nagyon szókimondón meg is magyaráztam, hogy más-más temperamentumú gyerekhez más-más tanár/mester illik.)
Kalandok sora jött, és bár ezt sem fejeztem be, a végét már tudtam: valahányszor a négy gyerek segít egymásnak, kihúzzák egymást a bajból, lent a pince mélyén, ahová korábban a palack esett, egy-egy üvegszilánk közelít a másikhoz és összeforr. És így, csak így tudják visszazárni a Szellemet a palackba, hogy egymásért tesznek jó dolgokat, egymás mellett hoznak jó döntéseket.
A végére pedig elképzeltem egy jelenetet, amiben a négy gyerek panaszkodik a három “lénynek”, hogy mennyit szenvedtek “emiatt a hülye Szövetség miatt”, amit ők a nyakukba sóztak, és a figurák közlik velük, hogy ezt a szövetséget nem ők hárman kötötték köztük, hanem ők maguk négyen, és ez a szövetség a Barátság.
És, ami a csavar az egészben, hogy mindig is szerettem az olyan történeteket, amik kicsit nyitottak, olyan értelemben, hogy a végén nem azt érzem, hogy “Ők ott legyőzték a gonoszt”, hanem hogy “Én is lehetnék az a karakter, az én életemben is van gonosz, és nekem ugyanúgy van erőm legyőzni”. Mert azt is beleépítettem a sztoriba, hogy voltak korábbi Szövetségek, korábbi tagok - elő is kerülnek -, és lesznek is később még, és ezt az érzést akartam a végére, hogy lehet, hogy Te vagy a következő tag. (És erre kaptam egy jó ötletet, mikor meséltem valakinek, hogy az utolsó jelenetben, időben kicsit később, üljön ott másik négy barát egy másik iskolában, mintegy utalásképp. Ez annyira tetszett, annyira találó volt, annyira az, amit szerettem volna, hogy azóta is sajnálom, hogy nekem nem jutott eszembe, : D ) (És az a nagyon érdekes - nekem -, hogy eleinte “csak úgy írtam, ami jött”, és ahogy folyt a történet, gondolkodtam el, hogy na de mitől is szabadult el Szellem? Mert ha időről időre elszabadul, kell, legyen valami oka. Plusz olyan esetlennek tartottam az olyan sztorikat, ami “véletlenül” pont arról az időről szólt, amikor A Nagybetűs Ellenség / Gonosz, akármi elszabadul, a főhősök jól legyőzik, aztán se előtte, se utána nincs hasonló nagy gebasz. Szóval itt a sztori szerint a gyerekek megtalálták a palackot, nem tudták, mi az, valahogy összevesztek, és közben leejtették, és úgy szabadult el a Szellem. És csak évekkel később, már a történet előrehaladtával jöttem rá, hogy ez mekkora jó ötlet, és “kép” lenne, hogy ha arra hegyeztem ki az egészet, hogy a Szövetség = Barátság, és az egymásért tett jó dolgok, jó lépések - tizenkevés éves voltam, ne várj olyan filozófiát, hogy mi számít jó lépésnek, döntésnek, oké? : D - zárják vissza a palalkba a Szellemet, akkor az egymás ellen tevés, a veszekedés szabadította el. És ez, amikor a jelenetet írtam, nem is volt a fejemben!)
Erre a történetre, bármilyen gyerekes és béna volt is, ahogy megírtam, máig örömmel gondolok, máig egy klassz ötletnek érzem, amit 12-16 évesen alkottam. És egyik oldalról pont, mert máig szeretem, szívesen elővenném és átírnám (csak nem ennyire szájbarágós módon, mert ez esélyesen az), másik részről pont ezért nem, mert ez annak a kornak volt a története, az életem, a gondolataim része volt, de az az idő elmúlt. Ez pedig egy szép emlék.
Amit viszont akár újraírom valaha, akár nem, tovább vinnék, az a “hangulat” - nem tudom, hogy nevezzem -, hogy hogyan lehet belealkotni egy regénybe az érzést, hogy “Ez akár te is lehetnél, ez a Te életed”. Nem tudom elmagyarázni, ennél jobban nem is akarom, mert azzal “lelőném a poént” a mostani regényemmel kapcsolatban, azt meg nem akarom. Csak annyit, hogy nekem erre egy csodás megvalósulása volt Görgey Etelka / Raana Raas Csodaidők c. története. Ő az egyik karakter nevét használta írói névként, és ez ugyanazt az érzést adja vissza. Az ő regényeit olvasva ültem és pislogtam, hogy igen, ez az, ezt akarom én is!
És ami még ide fontos lehet, hogy - ezt nem fogom kifejteni, mert magándolog -, ebben a regényben nem egy olyan apróság volt, ami visszatérő elem nálam, és ilyen vagy olyan formában tudom, hogy elő fogom még venni, vagy már elő is vettem. (Csak ezekről nyilván nem beszélek.)
(Oké, nem kéne ennyit beszélnem… Hamarosan elszégyellem magam, és leveszem ezt a cikket. : D )
És hogy ezt miért nem fejeztem be? Egyszerűen kinőttem belőle. 

A regényt, amit ca. 18-22 évesen írtam, nem akarnám újraírni / folytatni. Azt már emlegettem egy korábbi cikkben, hogy túlzottan beengedtem mást az alkotói folyamatba, és egy idő után jobbnak éreztem az ő ötleteit, ráadásul úgy éreztem, hogy ez már nem az én sztorim. Mondhatni elegem lett, megutáltam a regényt. Mégis a késő-kamasz / kora-felnőtt éveim részét képezte, de túl hamar “kiadtam a kezemből”.
Meg ott is volt olyan kérdés, amit ott és akkor nem tudtam feloldani, és amiatt akadtam el: Nem tudtam, ha én azt szeretném bemutatni, hogy egy gyenge karakter hogyan válik erőssé, a sorsát a kezébe vevő figurává, akkor annak már az elején meg kell-e mutatkoznia, vagy pont akkor jó a fejlődés, ha az elején még csak gyengének látjuk? Mert azt valahonnan - már magam sem tudom, honnan - tudtam, hogy kellenek az előjelek, valahol meg olvasóként bosszantott a csomó olyan regény, ahol a főhős vagány, nagypofájú, erős, eleve egy ellenálló figura, aki persze jól legyőzi a gonoszt. Mert én azt gondoltam, hogy az “átlag kamasz olvasó” (= én is) nem érzi magát húde erősnek és keménynek, aki szembe tud szállni a gonosszal. És pont az “átlag, magát bénának érző kamasznak” akartam azt mondani, hogy de, te is lehetsz hős és legyőzheted a saját gonoszod. De ha egy olyan karakterből indulok ki, akiben már ott az erő csírája, akkor szájontöröltem az egészet.
Ezen valahol ma is agyalok amúgy, bár kezdem kapisgálni. : D
És ha már ennyit meséltem sztorikról, erről csak az anno, 20-23 évesen írt kedvcsinálód hagyom itt:

"Windorweh, a Szelek Városa. Karcsú sziklatornyok. És sárkányrepülőn közlekedő lakosaik. Egy magányos, fantáziálgató, anyátlan kislány. Egy rettenetes járvány.
Hosszú utazás. Aminek mozgatórugója egy hazugság. Néhány vándorszínész.
És az ő életük, titkaik. Egy különös forgatókönyv. Ami erősen hajaz a valóságra. Vagy a valóság hasonlít egy már megírt történetre?
Sorsok. És az azokat alakító döntések…
És az Élet Tüze."

Ezek voltak a régi történeteim. Egyet sem írnék újra amolyan “bakancslistásan”, mégis vannak olyan gondolatok, érzések, momentumok - és itt csak töredékéről beszéltem -, amikhez visszanyúlok, amik máig ugyanolyanok, ugyanolyan fontosak nekem. Azt hiszem, ezeket szeretném továbbvinni (és amúgy akarva, akaratlanul teszem is, látom az ötleteimen), ezeket szeretném megírni.

De mi a helyzet a mostani ötleteimmel? Van “bakancslistás”?

Jelenleg kettő nagyobb van. (A kicsikkel most nem foglalkoztam, bár elvétve akad egy-egy novella, ami fontossá válik számomra, de azok részben épp a terjedelmük miatt, nem kerülnek bakancslistára, hiszen ha annyira fontosak, akkor meg is írom őket, nem fognak a fiókban porosodni. Ha meg nem írom meg, akkor nem fontos. Ennyi.) 

Az egyik már régóta formálódik, de még nem álltam neki írni. Gaslamp fantasy, ami mostanában érdekel. (Ez megint külön sztori, hogy miért, röviden, mert úgy érzem, itt végre lehet fiktív világom anélkül, hogy a világépítősök egyből fel akarnának lógatni és elvennék az életkedvem is.)  Bárhogy nézem, két kötetre jön ki jól az íve, a háttér egy háború, a főszereplők két különböző nép tagjai, két eltérő kultúra és különböző vallás, amiknek szerepük lesz, és a karakterek nem beszélnek közös nyelvet. (Ennél többet egyelőre nem mondok, mert hát lehet, hogy egyszer megírom O: ) )
Ez röviden: még mindig tetszik, szeretném megírni, de nem tartok ott tudásban, hogy erre képes legyek. (Ez amúgy a már sokat emlegetett Fémfolyó.)
Sokáig agyaltam ezen, és nem is tudtam elengedni, amíg végül nem jött egy másik ötlet, ami most fontossá vált számomra.

Ami szintén egy gaslamp fantasy, erős romantikus szállal (halljátok, mire beismertem magam előtt, hogy most ilyet szeretnék írni… most ott vagyok, hogy szerintem az önhazugság egy létező szó, és kiválóan tudunk vele elferdíteni dolgokat), steampunk feelingű művégtagokkal, világítótornyokkal és fénymágusokkal. És ebben is vannak olyan elemek, amik már a legelső, 10-11 évesen írt történetemben is szerepeltek. És amik  még mindig mocorognak bennem.
Most ez az, amit fontos, ami miatt utánaolvasok dolgoknak, amin gondolkodok, hogyan álljon össze, etc.
De nem tudom, meddig?

A korábbi történetek alapján úgy 4-5-6 évig érdekel egy sztori. Aztán vagy abbahagyom az írást egy időre, vagy más kezd érdekelni, vagy valami lesz. Persze, lehet, hogy a mostani “énem” már okosabb, tudatosabb, előrelátóbb, mint a tizen-huszonéves énem, de lehet, hogy ez a periodikusság megmarad. Nem látok a jövőbe.
De most azt látom, hogy ami régen érdekelt, annak elemei érdekelnek most is, még ha nem is akarom, nem is figyelem, akkor is felbukkannak, de vannak új dolgok is, amik érdekelnek, ahogy mindig is voltak a korábbiakhoz képest újak, és akkor valahogy a korábbiak már elveszítették a jelentőségüket. Huszonévesen nem éreztem indíttatást, hogy újra/tovább írjam a Szövetséget, most nem érzem, hogy foglalkoznék az Élet Tüzével. Egyszerűen már nem érdekel.

Viszont egyiket sem fejeztem be. Valahogy mindig “kinőttem” belőlük. És bár persze most a mostani sztorim köti le a gondolataimat, érzéseimet, ez valószínűleg később is így lesz, “ki fogok nőni” a mostani történetemből. Így viszont butaság lenne rábökni a most épp fontos sztorira, hogy hú. nekem ez bakancslistás, én ezt mindenképp meg akarom írni. Persze. Meg akarom. Most. (Pár év múlva már nem biztos.)

Szóval ahol jelenleg tartok: azt érzem “bakancslistás” feladatnak, hogy írjam meg azt, ami most érdekel. Lehet, hogy nem lesz jó, lehet, hogy nem vagyok hozzá elég jó írástechnikailag, íróként, lehet, hogy már megint, mint tizenévesen is, a képességeim fölé lőttem az ötletemmel, érdeklődésemel… De _most_ ez érdekel. Ebbe vagyok képes munkát fektetni, ez köt le érzelmileg, ez érdekel. Mert csak.
És megtehetem, hogy félreteszem, mint ahogy megteszem a háborússal is, mert az nagyobb, több szintű, nehezebb, mint amit most elbírok akár tudásilag, akár érzelmileg, de a mostani ötletem most érdekel igazán. Ha most nem foglalkozok vele, talán megint felkerül egy “jó ötlet lett volna, csak…” csak soha nem írtam meg listára.

Talán a mostani hangulatom teszi, talán ez a hülye vírushelyzet, amiben nem tudjuk, mi lesz holnap, talán az, hogy az orvos barátnőmtől elhangzott olyan, hogy “ja, ha elkapod, te nem biztos, hogy kibírod”. De most az van bennem, hogy nincs időm. Vagy most foglalkozok valamivel, ami most érdekel, vagy nem biztos, hogy lesz később. Vagy most be tudok lőni egy kihívást jelentő, de még nem elérhetetlen célt, vagy választhatok aközött, hogy tizensok évig dolgozok valamin, amit a végén esélyesen elbénázok, mert előtte nem volt semmi tapasztalatom, vagy soha nem írom meg, vagy aközött, hogy gondolkodok egy még mindig roppant nehéznek érzett, de talán átlátható, egykötetes regényen, amihez érzem magamban a lelkesedést is, és jól vagy rosszul, de megírom. Mert most úgy érzem, ennyit még átlátok, és ha nem is lesz jó, később át tudom dolgozni, fel tudom fogni, mit csinálok. (Gáz vagy sem, egy többkötetes sztorinak bár kb. már van sejtésem az ívéről, még nem látom át annyira, hogy egyáltalán meg tudjam fogni a fülét, hogy na, ez itt kezdődik.)

Nem tudom, mennyire lett zavaros, amit eddig írtam, értitek-e, miért döntöttem úgy, hogy bár vannak régi, és új, a mostaninál “nagyobbat szóló” (már ha jól csinálom) ötleteim, mégis azt mondom, a mostani regényötletem nekem a bakancslistás?

Mert nem akarom úgy feldobni a bakancsot, hogy végig csak _készültem_ arra, hogy “majd egyszer…” _Most_ van időm azt írni, ami most a leginkább érdekel, most van időm akár brillírozva, akár bénázva, de csinálni, most van időm azokkal lenni, akik fontosak, most van időm fogni a fejem, hogy ezt a cikket megírtam, most van időm azt mondani, hogy ne halogassunk, mert abból csak be nem fejezett történetek lesznek, most van időm szeretni, most van időm adni magamból (ha csak ezt a cikket is). Most van időm élni.


 

 

Read More

Rövid sztori 01. - wattpad játék

 

A Wattpadosok csoportban az egyik kedves tag elindított egy játékformát, amit rövid ujjgyakorlatként, egyszerű szabályok alapján bármelyik tag megcsinálhat.
Ha valamelyik témára beköszön egy ötlet, arra én is írok. Ezeket mutatom meg nektek itt, az egypercesek között. ^^

Szabályok:
• A kiválasztott starter promptnak/ötlet adó mondatnak benne kell lennie a szövegben. Legjobb, ha szó szerint, de ha nagyon muszáj, akkor megváltoztathatod egy kicsit, de a lényege ugyanaz legyen.
• Már meglévő történet részlet itt most nem játszik.
• Alapjáraton egy sztorihoz elég egyet felhasználni, de lehet akár az összeset is egybe, ha valaki úgy szeretné.

Téma: szerelmesek közti intimitás

Starter promptok:
1. „Gyönyörű a tested, nincs okod szégyenkezni miatta.”
2. „Nem gondoltam volna, hogy ez lehet ilyen csodás.”
3. „Köszönöm a bizalmat, hogy én lehettem az első neked.”

Írásom:

Márton kipirult arccal, még kapkodó légvételekkel vigyorgott a filigrán leányzóra.

– Köszönöm a bizalmat, hogy én lehettem az első neked.
Kitti hunyorogva kacagott, boldogan szívta magába az izzadtság és a gumipadló ismerős illatát.

– Nem gondoltam volna, hogy ez lehet ilyen csodás – simította krétaporos tenyerét a fiú pólójára, majd fejével a trapéz felé intett.

– Még egy ugrás?

Read More

Írós blokkok és leküzdésük 2.

 

Ceruzanyomok – ’20 május-június – Írós blokkok és leküzdésük 2.

 

Címzett:  Wendy, Réka
Másolatot kap: Agatha, Daremo, Eliza, Morhen, Sethemba.
Tárgy:  Mi okoz neked írós blokkot?, Hogyan lendülsz túl a felmerülő mélypontokon, amikor írsz?

Kedves Wendy és Réka!

Megjöttem a cikk második felével. Az előzőhöz hasonlóan sorra veszem, hogy mikor szoktam elakadni az írással, ezúttal “bármikor beütő események” kapcsán.

Meg tudok torpanni, ha… : 

1. Történik valami az életemben

Van, hogy rossz hírt kapok, van, hogy aggódok, van, hogy izgulok, van, hogy örömtáncot járok, van, hogy csalódott vagyok...  Ez hosszabb megtorpanást általában nem okoz - önmagában -, erről ITT már írtam.

Ahogy kezelem:

Hozzáteszem, nem mindegy azért, mi történik, nem mindegy, hogy máról holnapra kidobnak az albérletemből, vagy elpusztul a kutyám, vagy izgatottan várok egy e-mailt. De nagyvonalakban úgy állok ehhez, hogy úgyis mindig van valami. Arra várni, hogy teljesen, száz százalékosan nyugalom és béke legyen, felesleges. Nem lesz.

Ha épp fel vagyok pörögve, vagy nagyon letörve valami miatt, és nem úgy reagálja le az agyam, hogy ez írásra sarkallná, hanem inkább visszafogja, akkor egyszerűen hagyok egy kis időt magamnak. Szerintem nem kell állandóan, a hét minden napján produktívnak lenni, néha bőven eléggé lefoglal az, hogy megéljem a pillanatot, az eseményt. És ez így van jól. :) Csak az idő nem mindegy, meg az arány, hogy mekkora esemény mennyire bénít le? Van, amíg az segít, hogy nem erőltetem az írást, de egy pont után, ha összeszedem magam és nekiülök.

2. Ha nagyon jó könyvet/novellát olvasok

Kezeket fel, ki volt már úgy, hogy olvasott valami remek írást, és előjött az “én soha nem fogok így írni *könnyezős smiley helye* " érzés? : D Nem mondom, mértem már magam kedvenc írómhoz, Victor Hugóhoz is, de még élő íróhoz is, akire felnézek. Mert naná, hogy szeretnék jól írni, szeretnék úgy írni, mint akiket én klassznak tartok, szeretném, ha az én olvasóim is majd azt éreznék, mint én, amikor az ő munkájuk volt a kezemben. Ez tök jó, azt jelenti, hogy nem érem be kevéssel, és hogy nem tartom magam zseninek. 

De valljuk be, egyrészt erre reálisan nincs sok esély, másrészt ha mégis lenne, jelenleg, ahol épp csücsülök, onnan ez még nem látszik, szóval ugyanúgy azt látom, hogy bukott helyzet.

A gondolat, ami kihoz a bénaság érzésből:

Őszintén? A józan ész. Elfogadom, hogy soha nem leszek olyan, mint akiket példaként állítok magam elé. (Azt nem ígérem, hogy nem is fogok próbálkozni! : D ) 

Tegyük fel, hogy ők A-B-C kategóriások, én azért Zs-nek nem tartom magam, de mondjuk legyek egy T. Esélyem sincs A-B-C-vé válni, viszont két lehetőségem van: nyekergek és nem írok, mert én sose leszek C, és akkor világ életemben megmaradok T-nek, vagy írok, tanulok, fejlődök úgy, ahogy nekem épp megy, és felküzdöm magam egy jó kis M-ig. Messze nem egy C, de ha azon aggódva, hogy soha nem leszek még C se, nem írok, soha nem jutnék el az M-ig. (Bocs, elég könnyen előrukkolok valami béna szemléltető példával, abban a hiszemben, hogy így érthető lesz, amit mondani szeretnék. : D )

És hogy mit érek egy M szinttel? Sokat!
Egyrészt én sem csak A-B-C kategóriás könyveket olvasok és tudok élvezni, néha tök jó valami kis egyszerűbb.
Másrészt ez a szint, amit emlegetek, már tényleg a Victor Hugoi szint (tetszőleges kedvenc író behelyettesíthető), és nem ez az általános. A legtöbb író nincs ezen a szinten, mégis jó, mégis olvassák, mégis tud élvezhetően és tartalmasan írni. És nekem az bőven elég.
Harmadrészt, soha nem tudhatom, ki az, akinek épp akkor, épp az a kis M kategóriájú sztori hozott valami jót. Megtörtént már velem, hogy konkrétan katarzisszerű, rádöbbenős élményt hagyott bennem egy dalocska, amit bármelyik másik pillanatomban giccses gitáros éneknek titulálnék (most is), de ott és akkor pontosan arra a sorára volt szükségem. Lehet, sőt biztos, hogy nem lesz minden sorom fenomenális, de nem tudhatom, mikor jön pont jókor valakinek, pont az a sor. És nekem ez elég.
Ráadásul frászt kapnék, ha nem lennének körülöttem, előttem olyanok, akikre felnézhetnék, akikről példát vehetnék. (Meg amúgy szerintem még aki nekem A-B-C kategóriás, az nem is tudja magáról, vagy nem gondolja magát annak, és én is azt hiszem, addig van jól, amíg nem gondolom magam annak. Ha egyszer annak gondolom, szóljatok rám, hogy valami nem stimmel, jó?)

És még egy gondolat: van olyan ismerősöm, aki nálam százszor tehetségesebb író lenne. De nem ír. (Az az ő dolga, hogy lustaságból-e, vagy mert így döntött.) Melyikünknek van nagyobb esélye megjelenni? A kérdést nyitva hagyom.

3. Ha rossz könyvet/novellát olvasok

Voltam már úgy, a közelmúltban is, hogy felhúztam magam azon, hogy egy nekem nem tetsző (erősen szubjektív megítélés!) művet nyomtatásban láttam, míg az én dilemmázós, filozofálós, szerintem értékes és értelmes (nyilván ez is szubjektív : D) írásom még annál kisebb szintű elismerésre sem volt méltó. Na, ott azért volt egy “baccátok meg!” érzés. Bocs, nem szépítem, napokig morogtam barátoknak, hogy ezt úgy miért? (Plusz ez csökkentette egy másik munkám értékét is a szememben, csak erről konkrétumok nélkül nehéz írni, úgy meg nem akarok, a lényeg, hogy azt éreztem, kihoztam magamból mindent, amit tudtam, ezt nem éreztem rossznak, és csak valami kegyelem-buksi-simi jutott.)
Egyszerűen visszavetett a gondolat, hogy “ma ez kell, hogy kiadjanak”.

Mit lehetne tenni?

Bevallom, egy darabig csak nyekeregtem és puffogtam, és fogadkoztam, hogy nem, én egy szint alá akkor sem vagyok hajlandó adni, ha “ez kell a népnek”. Nekem a szöveg, de még valahol maga a történet is, eszköz, és épp ezért, ha úgy lesz élő, ez szolgálja a fő célt, minden probléma nélkül beleveszek csúnya beszédet, - számomra - közönséges megfogalmazást, bármit. De csak azért, hogy eladható legyen, nem. Ennyi.
Itt az maradt, hogy reménykedtem, hogy ez, amit tapasztaltam és éreztem, csak egyéni eset, nem általános. Csak épp bénán jött ki, csak én voltam túlérzékeny, csak van valami az okok között, amiről kívülről nem tudok, de amúgy van igény olyasmire is, amit én szeretek írni. És mivel amúgy látok kiadva olyan könyveket, novellákat, amiket igenis jónak, szépnek, értékesnek tartok, így nem is volt veszve semmi, csak “rosszkor voltam rossz helyen”. Bosszankodtam egy darabig, próbára tettem a barátaim türelmét a panaszkodásommal, de ennyi.
Mert igazából milyen lehetőségem volt?
- Írok olyat, amit kiadva láttam, amin felhúztam magam, mert azt képzelem, hogy az kell. (És esélyesen nem is azért számított jónak az az írás, ami nekem nem tetszett benne, hanem valami tök más miatt, amit az enyém meg nem tudott.) De erre nem voltam hajlandó, azért vannak határok.
- Nyávogok még egy sort, és nem írok semmit.
- Írom tovább, amit én jónak gondolok, és reménykedek. (Spoiler: bejött!) 

4. Ha túlzottan beengedek valakit az alkotói folyamatba

Nem egyszer próbáltam már másokkal ötletelni, a segítségüket kérni, ha elakadtam, figyelni a tanácsaikra… Ők olyan emberek, akiknek valamilyen készségét sokra tartom, okosak, jó barátok, segítőkészek, klassz ötleteik vannak, számít nekem a véleményük, nem véletlenül. Akkor hogy tudnak visszavetni?

Az a kulcs, hogy nem ők vetnek vissza, hanem én magamat. Azzal, hogy túlzottan hallgatok rájuk, és bármit mondanak, mindent jobb megoldásnak érzek, mint a sajátomat, és egy-egy ötletelésnek néha az a vége, hogy ostoba, műveletlen, logikátlan, fantáziátlan kis csomónak érzem magam. Mert amit más mond, azt mindig jobbnak érzem. 

Megoldás?

Az nyilvánvaló volt, hogy nem náluk van a gond. Ha lehúzóak, lekezelőek lennének, eleve nem mesélnék nekik az ötleteimről, nem kérném a tanácsukat. Ők tényleg jó szándékból segítenek, a tudásuk is megvan hozzá, de mégsem működik a dolog. 

Eleinte az volt a gond, hogy én sem gondoltam át eléggé a dolgokat, és úgy álltam eléjük ötletmorzsákkal, azt meg könnyű megtorpedózni, és azt láttam, hogy egy másik ember ugyanazokból az elemekből más sztorit fog kihozni, mint amit én keresek. Egy idő után már megtanultam a “megszokott kérdéseket”, és már eleve úgy gondoltam át a dolgot, hogy vajon hol, mire kérdeznének rá, és egyre nagyobb volt a munkának és átgondolásnak az a része, amit önállóan is meg tudtam csinálni.

A másik rész az, amikor valójában más a gond, mint amiben segítséget kérek. Konkrétumokban, logikai hibákban nagyon jó segítség tud lenni egy külső ember, pont azért, mert külső, elfogulatlanul nézi a sztorit. Technikai segítséget nyújt, és amikor tényleg valami írástechnikai, világépítési gond van, akkor egy nagyon nagy segítség tud lenni. De van, hogy nem ez a gond, de ezt külső szem nem fogja látni. Ő egy megoldandó feladatot lát, amit én felhoztam neki problémaként, és arra keresi a megoldást, tök jogosan. De, legalábbis nálam, van, hogy inkább érzelmi, lelki szinten van a gond a sztorival, abban meg egy külső ember nem fog tudni segíteni. 

Hiába gondolkodunk együtt azon, van-e a karakternek kellő motivációja, elég magas-e a tét, logikus-e a világ, ha igazából nem ezek miatt nem kerek a fejemben a történet. Ha másokkal együtt ötletelek, gondolkodok, én is ezekre a technikai dolgokra figyelek, gondolok, közben megeshet, hogy van egy “önhazugság” a sztoriban, valami, amit nem vallottam be magamnak sem (vagyis másnak nyilván nem fogom.) Csak egy példa, hogy érthető legyen: agyaltam, agyaltunk a kalandon, mi történjen, teljesen eltolódtak a hangsúlyok, de csak amikor elengedtem minden elvárást és megnéztem, hogy _engem_ igazából mi érdekel a sztoriból, akkor vallottam be magamnak, hogy egyébként egy szerelmes történetet szeretnék írni. (Hogy ez nekem mekkora menet volt bevallani magamnak!)

(Hű, most azért remélem, mindenkinek egyértelmű, hogy ez a rész nem a barátaim ellen szól! Egyszerűen csak máig kérdés bennem, hogy a sztori elején érdemes-e a nagyon eltérően gondolkodó emberekkel együtt dolgozni - esetemben érzelem- és karakterközpontúként cselekmény- és világépítőkkel -, vagy sem? - mert amúgy jelenleg a második legnagyobb parám, hogy valami logikátlanságra fog épülni a sztorim… Régen ilyenen nem aggódtam, de el kell ismernem, hogy ez sajnos fontos. De így meg folyamatosan bennem van, hogy úgy írok, hogy "X és Y itt mibe kötne bele?")

5. Bétázás után XD

Erről egy teljes cikket szeretnék írni, szóval itt most csak röviden: Engem is le tud hangolni, amikor bétázás után visszakapom “összepirosozva” a szövegem, pláne, ha különböző dolgokat mondanak, mit, merre kéne javítani? 

A megoldást jelentette:

Azt tisztázzuk, hogy ettől még ugyanúgy vacak érzés visszakapni, hogy mi a rossz. De! Sokat segít azt tudatosítani, hogy ez az én szövegem, és enyém az irányítás. Az én döntésem, kinek és mennyiben fogadom meg a tanácsát és mennyiben nem, de így a felelősség is, hogy milyen lesz végül a szöveg. (Néha azt érzem, itt a gond, hogy van, aki azt várja, hogy a béta majd tökéletesre korrigálja az ő kis hibás szövegét, és neki elég csak autopilotban javítani. Aztán jön a rádöbbenés, hogy a béták nem ugyanúgy javítanak, és esélytelen mindenkinek egyszerre megfelelni, és bizony ugyanúgy az írónak kell döntenie.) 

Illetve az, hogy nem egyesével nézem a javításokat, hanem egyszerre mindet, és a “mintát” keresem. A közös pontot. Volt pl., hogy két bekezdésen belül minden béta más mondatot jelölt meg, hogy mit és hogyan javítana, de ebből nem azt a konklúziót vontam le, hogy A vagy B mondat rossz, hanem hogy abban a két bekezdésnyi részben van valami képzavar. És lehet, hogy egy tőlük független, sokadik módon javítottam.

6. Írnék, de nincs ötletem

Hát ez időnként megesik. : D 

Ami nekem bejött:

A kihívás keresés. Mondjuk én az vagyok, akit egy feladat inkább motivál és nem leblokkol, mert kihívásnak tekintem, nem korlátnak. Ha van ötletem, akkor lehet, hogy korlát lenne, de most olyan helyzetről beszélünk, hogy nincs. Akkor meg nekem sokat tud segíteni valami blogos játék, hogy “írj egy 300 szavas sztorit ezzel a címmel”, vagy “írj egy novellát erről a képről”, mert akkor van valami, amit készen kapok, nekem elég a megvalósításon agyalni. Aztán az ilyen kisebb feladatok közben szokott jönni valami “nagy ötlet” is, értek ezalatt egy önálló novellára vagy regényre való ötletet.

De az is sokat segít, ha pár napig nem erőltetem, csak élem az életem, figyelek, zenét hallgatok, és megvárom, hogy valami felkeltse az érdeklődésem.

(Persze, ide sok más megoldás létezik, rengeteg cikk született már erről, olvasgassatok és próbálkozzatok! : ) ) 

7. Kavarognak az ötletek a fejemben

Voltál már úgy, hogy volt egy halom ötleted, vagy épp egy sztorihoz egy csomó lehetséges útvonalad, de “nem állt össze” a dolog? Én rengetegszer.

Megoldás:

Nekem a jegyzetelés vált be. Leülök és sorba, pontokba, drámai ívbe, etc. szedem az ötleteimet, leírok mindent, ami a fejemben van, néha, ha nem hallja más, hangosan is végiggondolom, sokat segít a tisztázásban. Pár nap múlva általában kialakul valami kép, ami mentén el tudok indulni. (Mintha egy puzzlenak elkezdeném azokat a részeit összerakni, amiken elsőre látom, hogy összeillenek, és a tenyérnyi darabokból, még mielőtt amúgy meglenne a teljes kép, már igazából tudnám, hogy mit fog ábrázolni.)

Összegezve kicsit a két fentit: ha nincs a fejemben semmi, akkor beviszek dolgokat - kép, zene, feladat... -, ha meg túl sok van, akkor leülök és rendezem, tisztába teszem, "kiadom" őket.

8. Indokolatlan halogatás 

Amikor ötlet is lenne, kedv is lenne, idő is lenne, vagy épp csak javítani kéne, de valahogy mégis inkább végigpörgetem, történt-e valami érdekes valamelyik írós csoportban facebookon, meghallgatok két számot, lementek két új pint a kézműves táblámra és már este is van. Ismerős?

Mit lehet tenni indokolatlan halogatás esetén?

Egyrészt megnézni - önmagunkhoz őszintén! -, hogy tényleg nincs indok? Nem lehet, hogy félek valamitől, hogy nem is érdekel annyira a téma, hogy… akármi?

Ha a fentire igen a válasz, vagyis tényleg nincs indok: Semmi baj, nyugodtan facebookozhatok, játszhatok, pinterestezhetek. Nem muszáj mindenkiből kiadott írónak lenni, engem sem kötelez senki.

9. Ha “megijedek” a saját témámtól

Új pont, nem rég jöttem rá, hogy ilyen is van, pedig már korábban is elkövettem. 

Van, hogy egy téma túl fontos nekem, túl személyes - még ha kívülről nem is látszik -, vagy egyszerűen túl nehéz. És ettől megijedek. Megijedek, hogy nem tudom a jó választ - gyakran eleve azért írok valamit, mert én magam keresem a választ egy kérdésre -, hogy milyen üzenete lesz a sztorinak, hogy talán nem jól gondolkodok, hogy mi van, ha kívülről is meglátják, miért írtam igazából azt a történetet…? 

Most úgy érzem, ez a legnagyobb gát bennem. Hogy “nem írok jól”, hogy más jobb, gyorsabb, ügyesebb, hogy “ennyi idősen itt vagy ott kéne tartanom”, ezek lehet, hogy órákra, vagy pár napra épp letörnek, ha épp rosszabb napjaimat élem, de tartósan nem. Ezekkel úgy vagyok, hogy az egyetlen mód, ahogy nem fogok fejlődni, pont az, ha nem írok, és ezzel összességében el is intéztem ezeket. (A köztes pár napban pedig türelem-kitüntetést osztogatok a barátaimnak, amiért elviselnek!)
De belegondolni, hogy valami rossz üzenet van a történetemben, hogy a gondosan megtervezett fantasy világ ellenére is “lebukok”, hogy akaratlanul is “kiadom magam”, az meg tud bénítani. 

Megoldás?

Még én is keresem. : ) 

Volt, hogy segített egy pohár bor, elengedtem tőle a félelmeket, de ezt azért nem javasolhatom megoldásként. : D 

Rengeteget segített egyik kedves bétám egy mondata, amikor kihátráltam egy nehéz jelenetből - más szemszögből írtam meg, és így elsikáltam a dolgot - , amiben elmondta, hogy ez nagyon erős lenne, de bele kell állni. És működött! Biztosan nem tökéletes, de én is éreztem, hogy sokkal erősebb lett úgy a történet, hogy meg mertem írni a nehéz jelenetet.

Szóval amellett, hogy én is keresem, hogyan parázzak rá kevésbé ezekre a kérdésekre, egyelőre egyetlen megoldást találtam: Bele kell állni! (Csak közben hogyan védjem meg magam? Erre még nem találtam meg a választ.)

Remélem, volt, akinek segített ez a fura, pontokba szedett cikk, ha másban nem, legalább abban, hogy nem csak ő tud megtorpanni időnként. : ) 

Ehhez az elemzős hozzáálláshoz most illene, hogy megnézzem, mi(k) lehet(nek) a közös pont(ok) a megtorpanásaimban és megkeresem a mintát, de ez majd egy másik alkalom lesz. Most bőven elég volt ezeket leírni. : D Nekem személy szerint sokat segített, hogy ezt így végiggondoltam, mert most már nem csak azzal állok ott egy-egy helyzet előtt, hogy vonogatom a vállam, hogy hát, nem tudok írni, és ennyi. 

Hajrá mindenkinek! Vizsgáljátok meg a szokásaitokat, az indokaitokat, és keressétek meg a saját válaszaitokat! Ezek csak az enyémek voltak. : ) 

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Eliza
– Daremo
– Réka – Tintacseppek
– Sethemba

 

Read More

Írós blokkok és leküzdésük 1.

 

Ceruzanyomok - '20 május-június - Írós blokkok és leküzdésük 1.

 

Címzett:  Wendy, Réka
Másolatot kap: Agatha, Daremo, Eliza, Morhen, Sethemba.
Tárgy:  Mi okoz neked írós blokkot?, Hogyan lendülsz túl a felmerülő mélypontokon, amikor írsz?

Kedves Wendy és Réka!

A cikk megírása előtt direkt nem olvastam utána a témának, hogy minél inkább a saját tapasztalataimat, meglátásaimat írjam le. De amiket korábban hallottam, olvastam, azok már valamennyire benne vannak a gondolkodásomban. Ilyen volt, amit emlékeim szerint Varga Bea egyik előadásán hallottam, hogy az embernek vannak visszatérő elakadásai egy történet írása során. Azóta ezeket figyelem is magamon, bár még sok sztorit meg kell írnom, hogy lássam, mi az, ami visszatérő, mi csak adott szövegnél előjött dolog. 

Mindenesetre ezen a gondolatmeneten elindulva két részre osztottam a mostani témánkat (lehet, ezt is hallottam valahol, de már nem emlékszem): Előbb az időszakhoz kötődő, visszatérő elakadásaimról írok, aztán olyanokról, amik valamilyen történéshez kapcsolódnak.

Mindegyik végén írok pár sort, hogy nekem mi szokott segíteni, vagy mivel próbálkoztam már, de ezek nem titkos varázslatok, lehet, hogy nekem bejött, neked nem fog, vagy épp fordítva, esetleg te tudsz valami jó megoldást. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy kísérletezni kell, én is azt teszem. : ) Olvasgatok módszereket, másoknak mi sikerült, kipróbálom, aztán lassan majd kialakul, nekem mi válik be. Már ahol és amikor tényleg kell is valamit csinálni. : ) 

Most az első, a következő cikkben a második csokorról fogok írni.

Időszakhoz kötődő blokkok

1. Nagy “életúti blokk”

2. Írás előtti blokk, ötletelés időszaka

3. Írás közbeni blokkok

        1. Elkezdeni

        2.Kritikus, fontos jelenetek

4. Írás utáni blokk

Eseményhez kötődő blokkok

1. Ha történik valami az életemben

2. Ha nagyon jó könyvet/novellát olvasok

3. Ha rossz könyvet/novellát olvasok

4. Ha túlzottan beengedek valakit az alkotói folyamatba

5. Bétázás után XD 

6. Írnék, de nincs ötletem

Időszakhoz kötődő blokkok

1. Nagy “életúti blokk”

Nem vagyok még olyan idős, ilyen nagy, több éves kihagyásom csak egyszer volt, abból jöttem ki úgy két-három éve. (Erről és a lehetéges okáról már írtam ITT.) De nem tartom kizártnak, hogy lesz még.

A lényeg röviden, hogy mikor több év kihagyás után újra szerettem volna írni, ott ültem és pislogtam, hogy még egy nyúlfarknyi novellát se tudok összehozni, holott tizenévesen már regényekben gondolkodtam. Nem volt ötletem, nem tudtam, hogy álljak neki, totál üresség.

Amit megpróbáltam:

Hozzátartozik, hogy nem csak az írással volt gondom ekkor, lelkileg is egy mélyrepülésből próbáltam kilábalni, de gyanítom, a két dolog összefüggött. (Szóval nem ennyi volt önmagában a megoldás.) De ha már tanultam a flow-élményről, megpróbáltam a gyakorlatban is felhasználni. 

(Kép forrása: https://netterapia.hu/flow-az-aramlat-elmeny/)

Az volt a gondolatmenetem, hogyha még egy novellától is begörcsölök, mert túl nehéznek érzem, viszont szeretnék legalább annyi sikerélményt, hogy legalább megírtam valamit (ekkor még nem az volt a cél, hogy jól írjam meg, csak az, hogy megírjam), akkor lejjebb kell tennem a lécet. Olyannyira, hogy már olyan alacsony legyen, hogy felhúzzam magam, hogy “nem igaz, hogy még ezt sem tudom megcsinálni!” és tényleg teljesíthető legyen. Ekkoriban találtam a 300-as blogra is, és elkezdtem írni a címekre. Azt az örömöt, hogy végre megírtam összefüggő 300 szót! : D

Párszor még megcsináltam, utána meg már apránként ugyan, de nőtt az önbizalmam és az igényem is, hogy hosszabb szövegeket írjak, kvázi nehezebb feladatokat oldjak meg. És jöttek hozzá az ötletek is. Azóta több novellát megírtam, volt köztük gyengén és klasszul sikerült is, és épp egy regényvázlaton dolgozom. : ) 

2. Írás előtti blokk, ötletelés időszaka

Most épp ebben vagyok a regény kapcsán. : D 

Novelláknál is eddig mindig eljött, meg most regénynél is, amikor annyi ötletem van, és nem látom még át a szálakat, és annyi felé el tudnám vinni a történetet, és nincs fix pontom. (Nagyon vicces, mert van barátnőm, aki ezen fogja a fejét, én meg csak azt látom a saját sztorimnál, hogy hát bármin tudok alakítani, mindenről csak benyomásszerű képeim vannak, most még minden mozgásban van, mert még bármi lehetséges.) Nem is tudom egyébként, hogy ez érthető-e, elképzelhető-e egyáltalán annak, aki nem szokott így lenni. : D

Ez egyébként nagyban összefügg azzal, hogy én alapvetően érzelmi ívet tervezek, arról van egy képem, hogy kb. mit szeretnék belőle kihozni - de van, hogy arra is több lehetőséget látok XD -, és ahhoz rakom a cselekményt, és ott halok le, hogy de hát kb. bármi történhet, ami kifejezi azt az érzelmi változást, amit akarok. De az se sokkal jobb, ha arra is van ötletem, mi történjen, mert akkor meg egyeztetni kell a kettőt, és képesek módosítani egymáson, és akkor megint nem fix semmi. Tényleg nem bírom egyelőre értelmesebben megfogalmazni, mert még magamnak se igazán sikerült, a legtalálóbb kifejezés eddig a “Minden mozgásban van”.

Amit megpróbáltam:

Még nem tudom pontosan beazonosítani, mikor kell “csak várnom”, mikor teszek pont azzal jót, hogy nem ülök a vázlat felett és agyalok, hanem csak “lebegtetem a fejemben” az elképzeléseket, kérdéseket, takarítok, mosogatok, zenét hallgatok, élek, és egyszercsak bevillan a megoldás - volt már ilyen, nem is egyszer, néha a legváratlanabb pillanatokban -, és mikor kell pont, hogy leülni, akkor is, ha nem érzem úgy, hogy lenne bármi értelmes gondolatom, előszedni a vázlatos, ötletelős füzetem és megpróbálni meglátni a kuszaságban a történetet és összerakni.
Volt, hogy barátnővel ötleteltünk, elsősorban a cselekményen. (Már csak azért is, mert az másnak is kézzelfogható, ha a fejemben lévő lelki ívről, fordulópontokról, dilemmákról kezdek mesélni, mindig arra jutok, hogy a másik nem érti, általában túl elvont ahhoz, hogy konkrét cselekmény nélkül el tudjam mondani érthetően, és valami furán van összekötve a fejemben, mert ennél nem igazán tudok kapcsolódni másokhoz, és ufónak érzem magam.) Ez az ötletelés volt, hogy megadta a lendületet, lett történés is a sztoriban, és utána már össze tudtam rakni és megírni. És volt, hogy ugyan egy délután alatt összeraktunk - na jó, én inkább csak hallgattam - egy regénnyi cselekményt, és utána nem bírtam már foglalkozni a sztorival, lebénított és elvette a kedvem, pedig tök jól összraktuk, de az volt bennem, hogy nem én csináltam, ez már nem az én sztorim, és én ilyet nem tudnék, túl béna vagyok, meg minden hasonló.

Nem tudom, hogy ez segített-e, vagy az, hogy az egész igazából egy “slice of life” novella volt, de legutóbb az vált be, hogy nem engedtem be senkit az alkotói folyamatba, nem ötleteltem senkivel,csak a végén a kész novellát mutattam meg. (Erről kicsit bővebben később, az eseményhez kötődő blokkoknál.) De egyébként itt is úgy érzem, hogy kellett előzménynek pl. az az együtt kigondolt novella, ott a másik gondolkodásába belelátni sokat segített abban, hogy most egyedül is sikerült, összerakni.

Ha ide, a “minden mozgásban van” részhez van valakinek ötlete, mit lehetne csinálni, várom szeretettel, életeket mentene! : D (karakterekét is)

3. Írás közbeni blokkok

Amikor már tudom, mit akarok, megvan a vázlat annyira, hogy el tudjam kezdeni magát az írást. De mégse… XD

a. Elkezdeni

Írjak remek első mondatot, tegyek bele írói ígéretet, de ne lőjem le a poént, mutassam be a karaktereket, hogy érdekesek legyenek, de az igazán izgi dolgok úgyis később derülnek ki róluk, és persze a megfelelő ponton indítsak mind a cselekmény, mind az érzelmi ív kapcsán. Ez akkora feladat, hogy sose sikerül elsőre jól, néha nem is bírok nekiállni írni.

Amit próbáltam:

Ha egyszerűen nem tudom pontosan, mi legyen a nyitás, vagy több ötletem is van: 

Nem az első jelenettel kezdek, hanem valamelyikkel, ami jobban megvan a fejemben. Aztán ha már legalább egy megvan, vagy akár több, akkor jobban látom a “köztük feszülő szálat”, és jobban be tudom lőni, hogy oké, ha ide akarok eljutni, akkor kb. itt kell kezdenem, mert itt indul el a folyamat.

Ha már tudom, mit akarok írni, csak úgy érzem, túl sok mindenre kell figyelnem: 

Nem egyből jól akarok írni - legalábbis ez a cél. Csak megnézem, milyen jelenettel induljon a történet, és megírom, ahogy sikerül. Aztán legfeljebb kidobom és újraírom, vagy egy csomót javítok benne, de már lesz valamim, amit javíthatok.

Akárhogy is, eddig úgy láttam, bár nekem nagyon kell, hogy meglegyen a sztori eleje a folytatáshoz, mégis az változik a legtöbbet a végéig, mert kidobom, újraírom, vagy csak mindig visszatérek és elhintek benne dolgokat, javítom az infóadagolását, ahogy megszületik a folytatás és hozzáalakítom a kezdést.

b. Kritikus, fontos jelenetek

Általában ezek egész élesen megvannak a fejemben, sokszor ezek vannak meg legelőször a fejemben. Néha még azelőtt, hogy maga a történet teljesen kialakulna. Persze, formálódnak, pontosodnak ezek is, de azért van egy magjuk, ami fix. Ezeknek általában azért állok neki nehezen, mert ezt tényleg nagyon jól szeretném megírni, tudom, milyen hatást szeretnék vele kiváltani, tudom, hogy fontos a karakterfejlődés szempontjából is. 

Amit próbáltam:

Egyrészt ide is, de az kb. a legtöbb helyre jó, hogy nem akarom egyből jól megírni. Egy csomó görcsöt el lehet így kerülni. Ki látja, hogy az első változat béna volt? Senki, mert mire megmutatom valakinek, addigra javítom. (Azért ez nem megy ám mindig könnyen, de lehet rá tudatosan törekedni.)

Szoktak segíteni a zenék, esetleg képek is. Ha a jelenethez, a történethez vagy karakterhez kapcsolok valamit, az segít hangulatba kerülni, elengedni a “mit fognak hozzá szólni…?” gondolatokat.

És, erre nem vagyok büszke, de volt már, hogy egy pohár bor segített ellazulni annyira, hogy elengedjek mindent és csak élvezzem, hogy megírhatom azt a jelenetet, és bátran le merjem írni a vadnak tűnő gondolatokat, megfogalmazásokat. Úgy voltam vele, mint az első bekezdésben említett esetben, hogy legalább már lesz valami, amit javíthatok, ha hülyeség is, a végén senki nem fogja látni. És tudjátok, mi lepett meg? Nem egyszer volt, hogy másnap is jónak találtam az így írt jeleneteket, kicsit kikupáltam, és később, a béták is azokba javítottak bele a legkevesebbet. Ezt azért elég fura volt megtapasztalni… És nem, erre a módszerre azért nem fogok rászokni. Bár néha elgondolkodok, hogy lehet, hogy az emberek egy jó része alapjáraton tudja annyira kevesebb görccsel élni az életét, mint én egy pohár bor után? 

Ami még itt segített, főleg, ha csúcsjelenet, vagy a lezárás előtt álltam, hogy előbb átolvastam és javítgattam, a teljes előzményt. Azt figyeltem meg, hogy nem bírok úgy nekiállni a végső fontos részeknek, hogyha az elejében még sok javítanivaló van. Valahogy kell, hogy az rendben legyen, és mire összehozom, el is kap a történet lendülete, és valahogy jobban “érzem”, hogyan is írjam meg jól a fontos jeleneteket.

4. Írás utáni blokk

Ezt nem is nevezném igazi blokknak, de megemlítem, mert ez is egy “nem tudok írni” időszak azért. Ha végeztem egy novellával és leadtam - eddig csak pályázatra vagy játékra írtam, magamtól inkább regényezek/nék, ha végre el tudnám kezdeni XD -, utána pár napig, hétig nem is tudok másikra gondolni. Az idő változó, ha fontos volt nekem az adott történet, akkor még egy darabig a a “hatása alatt vagyok”, felidézem magamban a jeleneteket, elvagyok a saját fejemben és jól érzem ott magam.

Amit megpróbáltam:

Időt hagyok magamnak. : ) Pár napig úgy érzem magam ilyenkor, mint vizsga után, élvezem a frissen a nyakamba szakadt szabadságot, pótolom az addig elhanyagolt egyéb dolgokat, takarítást, leveleket, teendőket, amiket megtehettem, hogy halogattam. Lassan úgyis eltávolodok a sztoritól, és elcsitul a “Jó ég, leadtam! Mi lesz most?” izgalom is. 

Ha ez valamiért hosszabb ideig tartana, és egy-két hét után sem kezdene el magától a fejembe kúszni mondjuk a regényem, akkor viszont már tudatosan elkezdek vele foglalkozni. Előveszem a vázlatom, ahhoz kapcsolódó zenéket hallgatok, elkezdem áthangolni magam egy új történetre.

Folytatás a következő cikkben. : )

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Réka - Tintacseppek
– Sethemba

 

Read More