Belevágtam a Nanóba! :D Ugyan nem hajtok igazán az 50’000 szóra (bár néha ábrándozok, hogy de jó lenne, ha mégis összejönne), mert nem lesz lehetőségem egész hónapban koncentrálni rá, de követni a haladásom, másokkal zsizsegni, magammal versenyezni, az remélem, visszahozza a lendületem.
Nade, kezdem az elején. És azelőtt még egy “fogadalommal”: hogy eztán gyakrabban hozok helyzetjelentést. :D Mert most ott vagyok, hogy amikor ez a poszt elkezdett formálódni a fejemben (közvetlenül a kurzusok után), még jóval kevesebb leírnivalóm volt, de aztán nem írtam meg egyből, azóta hónapok teltek el, írás terén is voltak fentek és lentek, és most legalább nagyvonalakban egy bő fél évet kéne elmesélnem, hogy valahova köthető legyen a helyzetjelentés. Na túlzásba nem fogok esni, menő lenne megígérni, hogy eztán havonta bejelentkezek legalább pár mondattal, hogy hogy állok, de… ismerem magamat. “:D Szóval maradjunk a negyedévnél, plusz ami közé becsúszik.
Tehát, tavasszal és nyár elején két, egymásra épülő dramaturgia kurzuson is voltam, a Tehetség Íróstúdió Konfliktusíró - dram. 2. és Karakterfejlesztő - dram. 3. kurzusán. (Az 1-en azért nem, mert még a KMK-s időszakban megcsináltam az alapozót.)
Azt szerintem már hallhattátok tőlem, hogy kedvenc “írástechnikai tantárgyamnak” tartom a dramaturgiát, mert egyszerűen élvezem azt a gondolatmenetet, ami ehhez kell. Szóval nagyon vártam a kurzusokat. Ezért is, meg mert vihettünk saját regényötletet – nem tudom, ki, hogy van vele, én az átlag kurzusokat is szeretem, de sokkal lelkesebb vagyok, ha saját sztorin dolgozhatok, amiben amúgy is benne vagyok –, meg ez valahol egy teszt is volt nekem.
Mégpedig azért, mert tavaly ősszel megint nemegészenafeléig megírtam a first draftot, aztán letettem. A történet se állt össze, de főleg, mert nem élveztem írni. (Élvezem alatt nem azt értem, hogy mindig, minden pillanatot, esélyesen a világ végéig lesz egy-egy olyan rész, amit nem szeretek, hanem általánosan, magát a folyamatot. Az írást, a kitalálást, az egészet, ami egy regény elkészüléséhez kell.) A Nanó sprintelős módszerének örökké hálás leszek, mert kvázi ezzel írtam meg háromszor a fél regényt, és így elmondhatom, hogy bár írói blokkom volt, mégse az üres képernyőt bámultam, hanem azért írtam. Írtam, de nem “úgy mint régen”, nem élveztem igazán. És az őszi lerakás után mondtam azt, hogy oké, én háromszor megpróbáltam, ez így nem megy, most valamit váltani kell. Már egy ideje agyaltam rajta, hol lehet a gond, de ez után végképp fogtam magam, és szépen, sorban végiggondoltam, mi lehet az oka, hogy nem tudok úgy igazán, örömmel írni, mint régen. Végigvettem mindent, azt is, amit ciki lett volna bevallani magamnak, de hát a megoldást csak így lehet megtalálni. És meg is lett, úgy éreztem, kezdem elengedni a görcsöket, kezd az agyam visszaállni a régi állapotába. És ezért működtek tesztként a kurzusok. Nagyon csábítottak, de vacilláltam is, egyrészt, mi van, ha csak az írást halogatom velük, másrészt mi van, ha “visszagörcsölök”, és oda az eddigi fejbe-munkám. De hát dramaturgia, ahol foglalkozhatunk a regényünkkel! Ráadásul Róbert Kati volt az oktató, akihez nagyon szeretek kurzusra járni, és akinél már járt a regénytervem egy korábbi változata (még a pár évvel korábbi KMK-s kisdramaturgián), hát nem tudtam volna kihagyni.
És milyen jól tettem! :D
Nem csak, hogy nem görcsöltem be, de még aha-pillanataim is voltak. Elsőként ott volt a Konfliktusíró kurzus. Hát ettől azért tartottam. Tudom, hogy nem is vagyok jó benne, a konfliktustűrésemet meg egy ideje az jellemzi, hogy év eleje óta Sailor Moont nézek, és köszönettel, én ennél nem is vágyok sokkal többre, meg amúgy is, ez egy nehéz téma (legalábbis szerintem). Jártam már több kurzuson, táborban, programon, de elmondhatom, hogy így is volt bőven újdonság az anyagban, komolyan mondja magáról, hogy haladóknak szól. Bónusz, hogy az eddig megismert dramaturgiai ív megközelítések közül ez, a konfliktusközpontú lett a kedvencem. És még rá is jöttem valamire emiatt.
Az egyik házin dolgozva ültem a szobában a földön, körülöttem kiterítve mindenféle dramaturgiai vázlat, amivel eddig találkoztam, és próbáltam őket összesakkozni. (Persze, a házihoz elég lett volna, amit a kurzuson vettünk, de nem, ha van több szempont, akkor nekem az összes kell, és megtalálni köztük az összefüggést, a közös elemeket, mert hát valójában mind megjelenik a regényben, és mindennek mindennel passzolnia kell.) És már megint azt éreztem, mint már annyiszor az elmúlt években, hogy “Mindjárt. Mindjárt meglesz! Mindjárt összekattan a regény!”. És akkor rájöttem. Rájöttem, miért nem megy nekem ez a regényírás: Mert ez a bioszos agyam! (Ehhez háttérinfóként tudni kell, hogy mindig szerettem a bioszt, faktos voltam, jó is voltam belőle, és később, már munka mellett megcsináltam az emelt érettségit, csak mert miért ne?) Én itt logikával próbáltam összepasszintani íveket, és persze mögé rakni, ugyanígy logikával a karaktereket, hiszen ők és az ívek összefüggnek, és némi pszichós továbbgondolás alapján végignézni a konfliktusaikat, a szerelmi szálukat, a karakterfejlődést, minden passzoljon mindennel, olyannyira, hogy most ugyan nem, de korábban egyszer excel táblát nyitottam ennek az egésznek. De ez a logikus agyam, és nem a kreatív! Én a kreatív örömet vártam végig, nekem az a regényírás öröme, azért szeretek írni, amit akkor érzek, amikor csak úgy folyik a történet, maguktól mozognak a karakterek, folyamatában épül a világ, amikor félig tudattalanul találok ki olyan dolgokat, hogy megdicsérem magam, mekkora ötlet, amikor ösztönösen építek be olyan elemeket, amiknek én magam is később látom meg az értelmét, és hatalmas öröm és csodálkozás rájönni, hogy ezek az elemek mennyire passzolnak! És ezek azok a dolgok, amiket tervezéssel, átgondolással nem tudok megtenni. Vagy csak nagyon haloványan. Én ezen az úton az életben nem fogok tudni regényt írni.
És hogy ez miért nem tűnt fel egész eddig? Hiszen ha nyűglődtem, én is milliószor megkaptam a tanácsot, hogy csak írjak, ráérek később javítani, próbáljam ki a nanót, stb. Nem ismeretlen az írós világban az előbb írsz, aztán “gondolkodsz”, nem elvárás, hogy mindenki előbb tervezzen, átgondoljon. Szóval ez nem innen jött, hanem:
→ Más módon, de élveztem. Hiszen mint mondtam, a dramaturgiát szeretem, ahogy a többi írástechnikai dolgot is, ha nem élvezném tanulni (és nem tartanám hasznosnak), nem csinálnám. Megértettem útközben dolgokat, voltak összekattanó dolgok a regény kapcsán, voltak aha-pillanatok. Ezért nem tűnt fel azonnal, hogy nem élvezem, mert élveztem, de ez a “bioszos” részemet táplálta, nem a kreatívat.
→ Mint rájöttem, ha vannak előttem szempontok, amik segítenek, hogy legyen jó, amit csinálok, azoknak automatikusan megpróbálok megfelelni. Tudom, hogy nem az az egyetlen irányelv, ahogy valami jó lehet, ez regényírás, nem háztervezés, nem fog összedőlni, ha picit odébb rakok valamit, de ha van egy irány, ami alapján jó lehet, hát miért csinálnám máshogy, ahogy esélyesen nem jó? Meg hát, ha előre átgondolhatok dolgokat, hogy majd amikor írok, ne csesszem el, akkor miért ne tenném?
→ Nagyon régi – 10+ éves, szóval még írástechnika megismerése előtti – bennem a para, hogy amit kitalálok, elgondolok, az rossz. Nem a megvalósítás, azon nem aggódok, azzal úgy vagyok, hogy az csak technika, van, ami jól megy, van, amit még tanulnom kell, hát majd megtanulom, ezen nem különösebben szoktam fennakadni. Hanem maga az ötlet. Hogy rosszak a karaktereim, a konfliktusaim, a szerelmi szálaim, a világaim, az ötleteim. Hogy maga az alapom, az, ami belőlem ösztönösen jön, az a rossz. Na, ez az, ami nekem rohadtul blokkoló érzés. Szóval kapaszkodni kezdtem mindenbe, ami irány lehet arra nézve, hogy jó legyen, amit csinálok. Ha minden létező szempontból átgondolok mindent, ha ahhoz idomítom az ötleteim, amit megtanultam, akkor hátha használhatóvá kupálhatom, és nem derül ki, hogy amúgy az alapjaim rosszak. Na, ez nem így működik…
Hozzáteszem, a fenti félelmek egy részének van alapja. Pár éve még nagyon egyenlőtlen volt a párosom, és kellett az a sok poszt, infó, amit a jó romantikáról olvastam (meg azok a könyvek, amik nekem inkább negatív példák), és sokat fejlődtek azóta. És bár mostanra érett meg bennem, hogy fityiszt mutassak a fél világnak világépítés terén, mert szerintem az is valid, ha nem vezetem vissza a fantasy ókorig a népem származását, csak hogy megindokoljam, miért úgy hangzanak a neveik, ahogy, valid, hogy nem építem fel a komplett kereskedelmet, csak hogy elmondhassam, honnan származik a fahéj a párocskám lattéjában, ami felett összevesztek, és valid, hogy nem kínzom az agyam minden valaha tanult szociológiai tudásomat előszedve, csak hogy megindokoljam, miért nem háborúznak a mágusaim, holott a sztori annyiról szól, hogy az egyik megfúrja a másikat, csak mert jobb pozíciót szeretne az étterem konyháján. Én ezektől agycsavarodást kapok, és csak mérhetetlen frusztráció és düh tombol bennem, ha csak rágondolok, hogy nem veszíthetek össze egy szerelmi párost anélkül, hogy kitalálnám a fél világ földrajzát azért a nyavalyás fahéjért. És onnan, hogy tizensok-huszonkevés évesen építgettem Windorweht (nem németeseknek mondom, hogy “der Wind weht”, az magyarul “a szél fúj”), a Szelek városát (azt nem állítom, hogy jól), megterveztem a sárkányrepülőket, amin a lakosok közlekedtek (még kicsit az idősellátást is azoknak, akik már nem tudnak repkedni), kitaláltam a papírsárkány-nyelvet, amivel összetett, gyors üzeneteket adhattak távolra, innen eljutottam oda, hogy most valahol a kurzus közepén mondta az oktató, hogy neki nem tűnt fel, hogy régebbi korban játszódik a sztorim. Persze, mert annyira megtanultam világ nélkül írni, annyira megtanultam eldugni, hogy képes vagyok komplett, kerek (és aránylag élvezhető) jeleneteket írni úgy, hogy nincs mögötte világ vagy akár kor. És ebből már elegem van. Nem adom a világaimat! Az viszont kétségtelen, és az én saram, hogy műveletlen vagyok a fantasyhoz (meg úgy általánosan, ha már itt tartunk). Ezen dolgoznom kell, minimálisan neki is kezdtem, és hamarosan remélem, lesz lehetőségem ráfeküdni. Ha meg így se lesz elég jó a végeredmény? Hát, c’est la vie. Nem kell mindenkinek megjelenni. De százszor inkább a világaim, sztorijaim és az örömmel írás, mint egy nyomtatott könyv.
(Egy régi, be nem fejezett rajz Windorwehről)
Hú, messzire kanyarodtam, de ez már nagyon bennem volt, és a helyzetjelentéshez bizony hozzátartozik. És hozzáteszem, ezt nem így kompletten fogalmaztam meg ott akkor, a szőnyegen ülve a jegyzetekkel. Mindez mostanra állt ennyire össze bennem, ott csak a szikra jött meg, hogy ahá, ez a “bioszos agy” becsapott!
Amúgy itt még a lényeg, hogy nem tudok konfliktust írni. De úgy nagyon nem. Órákig fetrengek előtte, hogy mit, hogy írjak, aztán úgy vasalom ki, hogy azt tanítani kéne, és ha össze is tudom hozni, marha nehéz benne közelíteni a karakterekre. Volt, hogy megkaptam, hogy amúgy a főhőst most fenyegetik meg, hogy bezárják a cirkuszát, érezzen már valamit! Jah, vannak még itt gondok… “:D
Ezután jött egy kötetlen írótábor, ami jó volt, de hogy én ott minek írtam…? Persze, nem akartam lusta lenni, más is írt, hangulat, tolni akartam, kemény vagyok, meg amúgy is, kedvem amúgy volt, csak mentálisan fáradt voltam, és még bőven nem álltak össze eléggé dolgok, és tudtam, hogy még most jön a következő havi kurzus. Amit ott kiszenvedtem magamból, annak értelme nem sok volt, én csak nyűglődtem, és hamarosan a kukában is landolt. Tanulság, két kurzus között, ha nem az van, hogy a székhez ragaszt az ihlet, akkor felesleges erővel még írni, mert csak magamat szivatom meg. Jobban jártam volna, ha rajzolok.
De ez mit sem változtatott azon, hogy tűkön ülve vártam a Karakteralkotó kurzust. Erre voltam igazán kíváncsi! És meg kell mondjam, remek volt! :D Mind a tananyag, mind a házik, mind a csapat. Én ezt a kurzust úgy, ahogy van, imádtam. :D Nagyon jó volt, hogy a házik, meg az anyag még ötleteket is adott, hogy milyen jelenetekkel lehet feldobni a regényt (ez a konfliktuson is így volt amúgy, de most itt örömködök, mert ezt szerettem jobban), és hogy szabadott kísérletezni. Ezért aztán egy-egy jelenet erejéig kipróbáltam Zefír nézőpontját, mi baj lehet, alapon… :D
És két nézőpont lett belőle! XD Zefír, ah, hát mondhatni szó szerint belopta magát a szívembe. Először egy másmilyen karakter volt a love interestem, más volt a cirkuszba érkező ellenőr. Aztán megihletett egy karakter, és gondoltam, az ellenőrök úgyis sokszor járnak többen, kaphatna egy társat. Akit ugye akkor még nem Zefírnek hívtak, a név végig az aktuális love interesté volt. Csakhogy hamar rájöttem, hogyha ez az alak ott van, akkor bizony Nalának vele lesz dinamikája (hivatalosan kémiája, egyéni szóhasználat, hogy én ezt jobban szeretem és kifejezőbbnek tartom), nem az eredetileg neki szánttal (akivel amúgy se volt, csak próbáltam rájuk erőltetni, mert “úgy kellett volna működnie”.) Nagy sóhaj, oké, ez ellen nem tiltakozhatok (pedig megpróbáltam, komolyan! XD), akkor a partner lép a love interest szerepébe. Tavaly ősszel már velük írtam meg az akkori fél regényt, és ott már működött a dinamika. Még lenne hova fejleszteni, meg kidolgozni, meg minden, persze, nem is véletlenül raktam le azt a változatot, de már éreztem, hogy ez a jó irány. De még mindig lebeszéltem magam a két nézőpontról, amin biztosan lamentáltam már itt is, mert hát nem, az technikailag nehezebb, én még ehhez kezdő vagyok, ne akarjon túl sokat a szarka, maradjunk csak a biztonságosabb egy nézőpontnál, az is elég kihívás lesz elsőre. Na, ez se bírt nyugton maradni bennem, csak csábított. Szerettem vele házit írni, nem lett rosszabb, mint Nala nézőpontja, ráadásul a csoporttársak visszajelzései alapján is élvezhető volt. És mire a kurzus véget ért, tudtam, a sorsom eldőlt, ez bizony egy két nézőpontos regény lesz. :D (Ami felé valljuk be, már jó ideje húztam, nem véletlenül nem tudtam csak úgy elengedni. Sokkal kiegyenlítettebbnek érzem így a regényt, bizonyos szempontból amúgy szerintem az egy nézőpont is nehéz, másrészt így tudom igazán izgalmasan kijátszani egymás “ellen” a karaktereket, és bár sok agymunka, de élvezem a nézőpontok közti ugrálás infóadagolási átgondolását is. Meg hajlamos lennék úgy írni, hogy a főhős csillogó szemekkel néz a love interestre, így legalább kölcsönösen csilloghatnak egymásra. :D)
A lelkesedés mellé viszont telítődtem is infókkal. A végére bevallom, volt bennem egy olyan is, hogy jó, oké, én ezt feladom, ennyi mindennek a büdös életben nem tudok megfelelni, és már nem is vagyok hajlandó, mert ha mindezt számításba akarom venni még a regény megírása előtt, hát minimum egy többszörösen összetett excel táblára lenne szükségem. Valahogy olyan volt, mint mikor túl sok az anyag egy vizsgára, és már azt mondod, nem érdekel, a kettes legyen meg. De az a jó, hogy nem is kell ezeket előre figyelembe venni. Lehet, ha valakinek pont az a segítség, ha előre tervez, nyugodtan vegyen figyelembe bármit és mindent, amit akar, szóval ez nem általános “ne tervezzetek” tanács, csak mostanra tudtam, hogy nekem nem hogy nem erre van szükségem, hanem ezen az úton egész biztosan nem fogok tudni regényt írni. Most remélem, az eddig összegyűjtött tudás egy része már leülepedett bennem annyira, hogy ösztönösen jobban csinálom, mint csinálnám nélküle, ami meg nem… az kiváló segítség lesz javításkor. :D
És ami még sokat adott a hozzáállásom alakulásához, hogy élesben kaptam visszajelzéseket a jeleneteimre. Egyrészt ugye Katitól, mint oktatótól, aki mindenki háziját kijavítja. Én nem tudom, hogy csinálja, de olyan kedvesen tud visszajelezni, hogy még ha az egy gyengébben sikerült házi is (vagy elcseszem a nyomorék konfliktust XD), akkor se azt érzem, hogy de szar vagyok, hanem hogy oké, ez nem lett jó, akkor majd ezen és ezen javítok következőnek. Kiemeli a jó dolgokat is, a csoportban segít átbeszélni a kérdéseket, szóval hiába oktatási helyzet, én részemről fellelkesedek a folyamattól. :D
Másrészt a csoporttársak visszajelzései. Ebből az új változatból még nem mutattam senkinek részeket, és a korábbiakból is csak minimálisat, szóval biztatásokat korábban is kaptam, de megmutatás nélkül enyhén szólva fogalmam sem volt, hogy fest mindez külső szemmel. Itt a kurzuson egyaránt volt helye a már megírt jeleneteknek, meg annak is, hogy nulláról írjunk (sőt, ezt kérték is, hogy ne csak hozott anyagot dolgozzunk át), és hát belőlem kurzuson mindig előjön a bevállalós, szóval behoztam olyan jelenetet is, amit én anno nagyon szerettem írni, de halálosan zavarban voltam (oké, bevallom, írás közben is) már a gondolattól is, hogy ezt mások is láthatják. És tök jó visszajelzéseket kaptam! :D Mondjuk hogy a konfliktusokkal bajaim vannak, az itt is kiderült, de a lényeg, és amitől hihetetlenül boldog voltam, hogy embereknek tetszett a romantikám! Olyanokat mondtak, hogy van kémia a karakterek között, szépen ábrázolok vonzalmat (férfi E/1-re!) és hogy átélhetőek a meghitt jeleneteim. :D Ezek után örömtáncot jártam. Megerősített, hogy jól lőttem be magamnak ezt a romantikus cozy irányt.
Na persze, ez nem azt jelenti, hogy ez akkor pipa, tudok romantikát írni, nincs már vele dolgom. Mert hogy egyrészt az, hogy élvezhetőek a jeleneteim, még semmit nem mond el arról, hogy regényként hogy működne az egész, jók-e pl. az íveim, másrészt ott vannak azok a drága testérzetek… Amik még mindig nem jók, nem elegek, nem elég közeli (igen, zseni vagyok, képes vagyok E/1-ben távolian írni), de tök őszintén, ez jelenleg nem zavar, mert a fentiek miatt inkább lelkes vagyok, hogy húha, az irány nem rossz, szóval ha még ezt is megtanulom, mi lesz még itt! :D (Ezt majd olvassam vissza, amikor azon nyekergek, hogy mennyire nem megy… XD)
A kurzusról még néhány szót, ha már kurzusbeszámolót is ígértem, és ennyit magyaráztam a saját megélésekről: Nekem ezek voltak az első Íróstúdiós kurzusaim, korábban csak KMK-sokon jártam. Ezért kicsit tartottam attól, hogy itt online előadások lesznek, nem írásbeli tananyag, mert őszintén szólva oké, hogy iskolás éveimben tökélyre fejlesztettem az “értelmesen pislogunk a tanárra, hogy azt higgye, felfogom, amit mond” nézésemet, de itt ténylegesen figyelni akartam. Ami nekem szóbeli előadásnál nem megy. Komolyan, anno suliban leteszteltem, mert hát irigyeltem azokat, akik nem/alig tanulnak otthon, hanem órán megjegyzik, és gondoltam, biztos, mert nem figyelek eléggé. Hát nem, ha figyeltem, akkor se jegyeztem meg, amit mondanak, sőt, jobban kiesett minden, mint amikor a pad alatt karkötőt csomóztam. Szóval ettől tartottam, mert nekem bármilyen kurzus, oktatás, akármi értékének legalább a felét az adja, hogy mit tudok belőle hazavinni, hogy később átgondolva, a magam tempójában megérthessem. No, szerencsére itt is van a magamfajtáknak is anyag, mert a diákat megkaptuk, és maga az előadás is még egy hétig visszanézhető. (Ami nekem extra mázli, mert a munkahelyi műszakváltásom kb. pont az előadások felénél volt, szóval sokszor nem is tudtam végighallgatni élőben rendesen.) Utólag meg azt mondom, a diákat érdemes előre kinyomtatni és jegyzetelni rá, és úgy már lesz visszanézhető anyag, ha ez nektek is fontos szempont. Ettől függetlenül persze soha nem fogok tiltakozni, ha valahol jegyzetet is adnak. :D
Említettem, hogy ez haladó kurzus, és ez meglátszott a szövegeken is. Nem egy olyat olvastam, ahol ha csak úgy elém teszik, és nem mondják meg, hogy csoporttárs írta, nem tudtam volna eldönteni, hogy kiadott könyv-e. Bőven lehet itt tanulni egymástól is, hibákból is, persze, de ugyanúgy a pozitív példákból is.
Nem mondom, a kéthónapos kurzusoknak is megvolt a maga bája, de nekem ez a 2x 1 hónap sokkal jobban bejött. A kettő közt volt idő feltöltődni kicsit, behozni dolgokat, amiket a kurzus alatt elhanyagoltam, eleve így kevesebb dolog is gyűlt össze, meg tervezni is könnyebb egy hónappal, mint kettővel. Még nekem is, pedig arányaiban nekem azért van szabadidőm. Szóval ez részemről pozitív változás, tetszik ez a felépítés.
És ha már felépítés: más is mondta a záróbeszélgetésen, meg részemről is abszolút így van, hogy nagyon jó volt így a két kurzus sorrendje. Először én amúgy nem értettem, mert látatlanban a konfliktus téma nehezebbnek tűnt, mint a karakter, szóval azt hittem, úgy logikus, ha az van később. És amúgy szerintem tényleg nehezebb is, meg magánál a témánál fogva egyszerűen megterhelőbb, feszültebb :D, de pont ezért jó, hogy nem ezzel zártunk. A karakteres annyiból könnyebb, hogy esélyesen a többség jobban ismeri a karaktereit, mint a konfliktusait, meg hát szeretjük is a karaktereinket, így velük foglalkozni is jó dolog, szóval ez összességében nekem könnyedebb hangulatú, témájú volt, sikerélményt is jobban lehetett gyűjteni, és így remek lezárása lett az egész dramaturgiának. :D Szóval így ért véget nekem a kurzus. Mentálisan elfáradtam, de ez jóféle fáradtság volt, és teljesen feldobódva, meg lelkesen, hogy a hibákat kijavítsam.
Ott azt hittem, egy jódarabig betűt se akarok látni, előbb kipihenem az egészet, de aztán nem telt el két hét, már a regény fölött molyoltam. És tök őszintén hittem, hogy mindjárt megírom az új első fejezetet, és akkor akartam írni ezt a beszámolót is. De aztán lassú is voltam, nyár is volt, máson is dolgoztam, elhúzódott az egész.
Aztán megírtam úgy nagyjából az első fejezetet, ami kissé lapos lett, de az annyira nem izgat, elég biztos vagyok benne, hogy majd a végén fogom tudni jól megírni, csak valahogy megint bestresszeltem. Nem jó, sose lesz jó, stb. Aztán fogtam, és átalakítottam a mágiarendszert. Könnyebben kezelhető lett, de mellette kapott egy pluszt is, szóval nem veszítette el (szerintem) azt, amitől eddig izgi volt. Ezen újra fellelkesültem, és ekkor döntöttem el végleg, hogy elengedem ezt a világtervezősdit (meg mindenféle tervezősdit), és megpróbálok úgy írni, mint régen, amikor menet közben alakítottam az egészet. Aztán nemrég megint volt egy hullámvölgyem, ezúttal az alapokat kérdőjeleztem meg, és komolyan elgondolkodtam, hogy hosszabb időre lerakom a regényt. De igazából nem akartam. Csak attól, hogy fejben megugrottam blokkokat, még nem megy azonnal mindent hátráltató gondolatot eldobva írni. De szerintem ez természetes. Vagy ha nem az, akkor se segítene, ha rágódnék rajta, és a képlet akkor is az, hogyha nyekergek és nem írok, abból nem lesz regény. És most már a megoldásom is megvan, mert bár a képlet nyilván eddig is ez volt, de tudnom kellett, miért nem tudtam mégse túllépni rajta. Szóval fogtam magam, és belevágtam a Nanóba. :D Mert ha várok, még vagy ötször el fogom játszani ezt a lelkesedés-hullámvölgy váltakozást, és reményeim szerint megspórolok magamnak pár kört, ha felhasználom a Nano motiváló erejét. :D
Mindezzel viszont nem azt szerettem volna mondani, hogy mindenkinek az a járható út, ha előbb ír, aztán tanul / javít, vagy hogy a különféle “szabályoktól” (érintsen az bármilyen területet, nem biztos, hogy mindenkinek ugyanaz) mindenki beblokkol. Én most azt gondolom, talán jobban jártam volna, ha előbb ex has végigírok egy regényt, aztán kezdek el azzal foglalkozni, hogy jó-e, de ugyanígy el tudom képzelni, hogyha így lett volna, akkor azon borultam volna meg, hogy bakker, végigírtam és nem jó, és mennyivel jobb lett volna, ha mindezt előtte tudom. Azt gondolom, hogy aki kiadással szeretne próbálkozni, annak valamikor meg kell tanulnia írni. Ami lehet, hogy arányaiban inkább az első kézirat előtt lesz, ha épp akkor találkozik a tudatos írással, írástechnikával, lehet, hogy utána, ha már addigra vannak kész szövegei, lehet, hogy menet közben. De leginkább folyamatosan.
És hogy mi a jó írás? Nem az, ami megfelel az írástechnika “szabályainak”. Hanem ami az olvasók számára élvezetesen adja át azt a történetet, amit el szeretnénk mesélni. És ehhez segítség az írástechnika. Lesz, akinek a tervezésben segít, lesz, akinek a javításban, vagy mindegyikben egy picit, és fokozatosan javul majd az egész folyamat eredménye, szóval tanulni jó dolog! (Csak néha szivatós.) :D
És mint mondtam, rálelkesültem, hogy javítsak a hibáimon, szóval véletlenül jelentkeztem Romantikus atmoszférateremtésre. (A jelentkezési határidő egyébként nov. 8., ha még valaki elcsábulna…O:) ) Testérzetek, egyszer egymáshoz szelídülünk, a zsigereimben érzem! :D
Hogy emellett hogy fog menni a Nano? Majd kiderül. Nem az 50k a cél, hanem a tényleges átlendülés a blokkon. Szeretem a karaktereimet, az új mágiarendszert, talán picit az alakuló világot is. Biztosan nem tökéletesek, de ezzel most nem szabad foglalkoznom, mert csak tovább fogok toporogni. Még ha tudom is, hogy a végén úgyis csomó hibája lesz az egésznek, egyszerűen muszáj legalább egy picit azt gondolnom, hogy ez így klassz, jó, amit kitaláltam, és csak úgy szeretnem, hogy örömmel, lendülettel tudjam írni. Lelkes vagyok, de főként kíváncsi. Nem tudom, hogy mindez jó lesz-e így. Nem tudom, lesz-e ebből klassz, élvezhető, kiadható regény, vagy alapvető hibákat vétek és zsákutcába írom magam. Nem tudom, de meg akarom tudni! :D
U.i.: Hősök vagytok, hogy idáig kitartottatok! Ezennel fogadom, hogy eztán gyakrabban és épp ezért rövidebben jelentkezek, mert ezt megírni is maratoni volt, de szerettem volna elmesélni, viszont nem akarom szivatni azokat, akiket érdekelnének a helyzetjelentések. Viszlát hamarosan! :D
