Bétázunk - bénázunk 1.

 

Harmadszor állok neki ennek a posztnak. Elképesztő xD Pedig már legalább nyár óta tervezem, és legalább fél éve gyűjtöm hozzá a jegyzeteket egy doksiban. (A vége az lesz, hogy írok egy bejegyzést arról, miért nem bírok mostanában semminek nekiállni, még egy ilyen egyszerű dolognak se, mint egy blogposzt, holott több tervezés alatt álló sztori ötletem, meg cikkötletem is van. Na jó, nem, nyugi, mindenkit megkímélek a nyilvános nyavalygásaimtól elmélkedéseimtől. : D ) 

Ez a cikk nem arról fog szólni, hogy mi is a bétázás, ki a béta, stb. Erről már írtak mások (én először Daremónál találkoztam a kifejezéssel, klasszul összefoglalta, ITT elolvashatjátok. Ez is egy cikksorozat, érdemes a többi részt is megnézni.), meg talán mostanra eléggé benne is van az írós-blogos köztudatban. 

Itt én most mindenkit egyöntetűen bétának fogok hívni, aki elolvassa valaki más szövegét, arról bármilyen formában visszajelzést ad, de nem szerkesztő. Szóval béta a random idegen, aki a bétás csoportban elvállalta a sztorid, béta az írós barát, aki hobbiból körmölget, vagy aki maga is tanulja az írást, béta az egy-két novellával megjelent valaki és az akár regénnyel megjelent is. A lényeg, hogy nem szerkesztő és nem munkakapcsolatban találkoztok, hanem segítői kapcsolatban.

Amiket itt pontokba szedek, azokat vegyétek úgy, hogy tanácsok saját magamnak, most is, de főleg korábbi önmagamnak, mindenki másnak csak annyiban, amennyiben szeretné. Ezek megfigyelések, tapasztalatok, én ezt raktam össze, nekem így működtek, de nincs mögöttem szakmai háttér, nem szerkesztői szemmel nézem a dolgokat, szóval laikus megfigyeléseket várhattok. Ha nektek is hasznos, annak örülnék a legjobban, hiszen azért írom, de ne vegyétek kötelező érvényű “szabályoknak” őket. Viszont érdemes lehet sem egyből elfogadni mindet, sem egyből kidobni, mert mit dumálok itt, ha nem értek hozzá, hanem elgondolkodni rajtuk, és adott esetben akár arra a következtetésre jutni, hogy ez hülyeség, szerinted máshogy van. Az is teljesen hasznos ám! (Meg is írhatjátok, vitázni is lehet, kérdezni is, szóval csak hajrá! : D )

Amit még szeretnék, mielőtt belevágok: ide most mindent szeretnék összegyűjteni, ami a fejemben van, legyen az alapvető dolog, vagy (számomra) újabb felfedezés. Szóval ha olyat találtok, és biztosan sok ilyen lesz, ami számotokra már nem is kérdés, ne lepődjetek meg. Egyrészt gyűjtés a cél, másrészt ami pl. ma már alap, az nekem két éve még új rádöbbenés volt, és lehet, hogy valaki még “két évvel előbb jár”, és neki még segítség lesz. És fordítva, amin most örömködök, hogy de klassz, hogy rájöttem, arra három év múlva már csak legyinteni fogok, és ha te már tapasztaltabb vagy, valószínűleg te is csak mosolyogsz, hogy ez nem olyan nagy cucc, mit vagyok úgy oda tőle. : D 

Alap dolgok és új felfedezések: Nem én találtam fel a spanyolviaszt, és nem is törekszem rá. A legtöbb gondolat, ötlet nem saját, hiszen én is sokfele olvastam, hallottam már a bétázásról, nem hiszem, hogy tudnék többet, okosabbat hozzátenni ahhoz, amit már nálam okosabbak, tapasztaltabbak leírtak, elmondtak. Nem is ez a cél, hanem hogy megmutassam, hogyan értettem meg bizonyos dolgokat, miközben én magam is bétáztam és bétáztattam. Épp ezért nem is írok forrásokat, nem is tudok - ha valamiről olvastam három éve, és fél éve állt össze a fejemben, hogy jaaa, hogy így!, na, azt esélytelen lehivatkozni, meg ha több külső infóból állt végül össze, de már én se tudom őket, stb. -, csak itt jelzem, hogy nem gondolom, hogy ezek teljesen saját gondolatok. (Források amúgy a magyarul fellelhető anyagok, beszélgetések, mindenféle.) 

No, miután ilyen jó hosszan felvezettem, kezdjük a bétázás előtti dolgokkal.

Bétázás / bétáztatás előtt:

1. Nézd át, pihentesd, javítsd. Aztán kérj bétázást!

Na jó, ez vicces. Emlékszem, hogy valahol ezt kifejtettem hosszabban is, de hiába lesem a cikkeimet, nem látom, hogy melyikben. : D (Ha meglesz, majd linkelem.)

A lényeg, hogy ne add ki melegében a kezedből, amit írtál, egy kis pihentetés és átnézés csak a javára válhat. Persze, tökéletes így sem lesz, ez biztos. És igen, a béta segíteni fog kijavítani (erre majd még visszatérünk), de nem mindegy, mekkora munkát hagysz rá, ill. hol vonod be a folyamatba.

Nem tudom, másnál hogy működik, de nekem az a tapasztalatom, hogy egyre később vonom be. Úgy értem, hogy eleinte megírtam a novellát, persze, átfutottam, csinosítgattam, de úgy nagyon azt se tudtam, mit kéne javítani rajta, hogy álljak neki, még ha éreztem is, hogy gyeng. Ebben persze benne volt az írástechnikai tudás hiánya, egyszerűen hiába láttam, hogy nem jó, nem tudtam megfogalmazni, hogy miért nem, és így javítani se tudtam. Kértem bétázást, kaptam visszajelzést, persze, elég negatívokat is.

Következő novellánál már megírtam, végiggondoltam, az elsőnél miféle hibáim voltak, hogy mutattak rájuk, mire jöttem rá, hogy és mit lehet javítani, igyekeztem itt már magam megcsinálni. Persze, ez se lett még jó, de már nem annyira alap hibákat jeleztek vissza a béták. 

És így tovább…

Most sem tudok hibátlan szövegeket írni, soha nem is fogok tudni, de még az igazán jótól is messze vagyok, viszont mások lettek a hibák (nagyrészt.) Míg eleinte volt olyan, hogy nem lehetett követni, egyik gondolatból hogyan következik a másik, hogy jön oda az az apró infó - nekem a fejemben amúgy tiszta volt, de nem vettem észre, hogy ezt nem írtam le a papírra -, addigra a többediknél már nem volt ilyen, inkább “csak” kisebb dolgok nem tetszettek a visszajelzőknek. Amihez már nem kellett gyakorlatilag nulláról újraírni az egész novellát, csak mondjuk a felét. xD 

A lényeg, hogy persze, nagyon az elején még el tudom képzelni, hogy nagggyon hamar elakad valaki, és önállóan nem tudja javítani a történetet, de ez néhány novellával leküzdhető. Utána már csak lustaság lenne egyből bedobni a bétáknak.

Meg nem is mindegy, mert minél jobban kijavítod magadnak, a béta segítsége ahhoz biztosan hozzátesz, szóval csak még jobb lesz a sztori. De a béta, hogy mondjam, csak adott szintet tud emelni rajta (ezt se úgy képzeld, hogy majd ő kijavítja, de erre később tényleg kitérek), szóval ha egy teszemazt, gyenge, kettes szintű írást béta segítségével fel lehet húzni, hármasra, egy négyest ötösre vagy hatosra, egy nyolcast kilencesre, az reális. De egy kettes szintűből, ha te magad nem tudod kijavítani, a béta soha az életben nem fog neked kilencest faragni. (Nem is az ő dolga) 

Hmm, ez a szintezés jó hasonlat a fentiekre is: míg eleinte eleve mondjuk csak egyes-kettes szintűt tudtam, több sztori után emelkedett az eleve leírt szint is. Na sokat még biztos nem, még csak most kezdett el emelkedni igazából, de abban biztos vagyok, hogy már jobb az elsőként leírt szövegem, mint évekkel korábban a legelsők. (Többnyire. xD Vagy ha nem, legalább talán már nagyobb eséllyel veszem észre, ha béna. xD)

2. Ne centizd ki az időt!

Ha egy mód van rá, ne centizd ki az idődet, ne dobd be egyből bétázásra a szöveget, ahogy kitetted a végére a pontot. Gyanítom, ez inkább azokat fenyegeti, akik hozzám hasonlóan határidő-motiváltak, vagyis annál jobban pörög az agyuk, minél jobban szorít a határidő, meg a legjobb ötletek is ilyenkor jönnek, katasztrófa, komolyan mondom. : D Ez sokszor jól tud jönni, de valljuk be, a bétáztatásnak nem kedvez. 

Nekem amúgy már egyre jobban sikerül ezt a határidőt a valóságosnál előrébb hoznom saját magamnak azzal, hogy tudom, ha nem végzek még jóval a tényleges előtt - pályázat esetében, de ha valakinek működnek a teljesen saját magának szabott határidők, akkor arra is érvényes -, akkor bizony nem lesz időm bétáztatni és rendesen javítani, azzal meg nagyon sokat veszítek. 

Ettől függetlenül jártam már így, főleg az elején, és ez nekem se jó, ugye a fenti okból, de a bétának se / bétaként nekem se. Voltam már úgy, hogy láttam a bétás csoportban egy kiírást, érdekelt is volna a mű, szívesen is segítettem volna, de mivel a kiírásban ott volt, hogy “két napon belül kéne, mert hétvégén leadási határidő”, nem jelentkeztem, mert nem lett volna időm olyan hamar megcsinálni. 

Meg egyébként ez bétázói oldalról kissé elkapkodottnak és amatőrnek is hathat. Azért feltételes módban, mert a szűk idő lehet, tényleg azt jelzi, hogy az illető még nagyon nincs tisztában a saját képességeivel, meg hogy bétáztatásra, javításra bizony időt kéne szánni, netalán azt gondolja, hogy elsőre olyan jót írt, hogy elég lesz szavak / mondatok szintjén javítani, komolyabb munka már nem kell. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy pont a tapasztaltság van mögötte, mert mondjuk már magasabb szintig tud önállóan dolgozni az író, és tényleg látja, hogy a szerkezet már stimmel, a szálak, infók, ívek nagyrészt okék, tényleg csak szépítgetni kell a szövegen. Piperézésre meg tényleg elég mondjuk egy megtolt fél nap is akár. 

Szóval nagy következtetéseket ebből nem lehet levonni, de azért szerintem biztosabb időt hagyni az egészre.

3. Tudd a kereteket és ezt kommunikáld is!

Bétáztatóként egyrészt tudd, hogy milyen szinten van a történeted, milyen segítségre lenne szükséged? (ITT egy bejegyzés a történet szintjeiről) 

Volt, hogy még viszonylag kezdetibb stádiumban volt a szövegem, úgy kértem bétázást. Kijavítottam én, amennyire tudtam, de sejtettem, hogy ezzel még lesz munka, méghozzá erős javítások, átírások, de ennyire jutottam magamtól. Kitettem bétázást kérve, és a többféle visszajelzés közt volt olyan, aki egyesével kijavított minden helyesírási hibát. (Sőt, volt, aki véleményt nem is mondott, semmit, csak visszaadta, mint egy magyartanár.) Én meg ott ültem a gép előtt, hogy ez nagyon rendes volt az illetőtől, de szegény pocsékba dolgozott egy csomót. Ha van nagyobb, jellemző helyesírási hiba, azt meg lehet mondani egyben is - pl. figyelj az igekötőkre, sokszor elrontod -, nem kell mindent jelezni egyesével (hacsak nem ez a kérés), de így szerencsétlen elhangyázott olyan szövegekkel, aminek én aztán javításnál a felét kivágtam az ablakon, mert újraírtam. Ekkor jöttem rá, hogy a bétának is segítség, mert nem szívatom feleslegesen, ha eleve pontosabb a kiírásom, és elmondom, hogy pl. sima olvasói véleményt szeretnék, légyszi, valaki nézze meg a logikai hibákat, vagy adott esetben igen, azt, hogy ezt már nem fogom jelentősen átírni, megnézné valaki a helyesírást? 

Bétázóként pedig, ha a bétázást kérő nem is írja, nyugodtan kérdezz rá, van-e határidő, mikor szeretné javítani, milyen visszajelzést szeretne? Az elég rossz tud lenni, amikor kiteszem mondjuk hétfőn a novellát, jelentkeznek rá, én úgy tervezem, hogy mondjuk szerdáig-péntekig megkapom a visszajelzéseket, hétvégén meg javítok, aztán végül csak akkor kezdenek el szállingózni a bétázások. Érthető az is, ha valaki nem ér rá azonnal vagy pár napon belül, meg az is, másik oldalról nézve, ha a bétáztatónak fontos lenne az idő, mert pályázatra készül, csak hétvégén van ideje javítani, akármi. De egy csomó kellemetlenségtől megkíméljük egymást és magunkat, ha ezeket kimondjuk / rákérdezünk. Ha pedig adott feltételek mellett nem tudjuk vállalni, azt is gond nélkül meg lehet mondani. Nekünk is jobb, mert nincs ott a nyomás, hogy jaj, de ezt bétázni kéne, de nincs időm, meg az írónak is jobban esik egy egyenes “addig nem fér bele”, mintha várja, aztán meg nem kap semmit. 

4. Ha mégse fér bele, jelezd, ha kérdésed van, kérdezz!

Jártatok már úgy, hogy elvállaltatok egy bétázást, de akkor mégse fért bele, gondoltátok, két nap múlva, aztán akkor se, aztán annyi minden történt, hogy elfelejtettétek? Tudom, ciki, de én már igen. Nem jellemző, de történt már ilyen. Aztán a végén jól elsunnyogtam a dolgot. Na, ezt ne! Őszintén, mi zavarna jobban, ha egy béta elvállalja egy szöveged, aztán eltűnik a süllyesztőben, vagy ha pár nap múlva ír, hogy ne haragudj, mégsem fog menni? Engem tuti az első. Szóval, ha ilyesmi van, próbáld nem elfelejteni, akkor se, ha neked tényleg csak egy sokadik apró tényező épp az a szöveg az életedben, de az írónak fontos. Egy egysoros üzenetet azért megérdemel.

Írói oldal: amúgy lehet kérdezni is. Pont a fenti tapasztalat miatt merem mondani, hogy szabad ám érdeklődni! Főleg, ha előre megbeszélt időpont volt, hogy meddig küldik a visszajelzéseket és addig nem jelentkezik a béta. Simán lehet, hogy csak egy csomóan ráírtak, lepörgött a veled nyitott ablaka, azóta újraírták a beosztását, köhög a macskája és fáj a gyereke haja és igen, perpill eszében sincs, hogy neked bétázást ígért. Egy udvarias kérdéstől egy normális ember nem fog bunkónak tartani, és nem fogja zaklatásnak venni. Ha meg mégis, akkor jobb, ha időben kiderül, többet nem dolgoztok együtt és ennyi.


Szóval a lényeg: Kommunikáljatok! Szebbé teszi a világot, komolyan! : D 

Ez volt az első rész. : ) 

Eredetileg úgy terveztem a bejegyzés felépítését, hogy bétázós / bétáztatós tanácsok alapján bontom szét, de úgy túl sok lett volna a gondolati ismétlés. Így is lesz benne, ez biztos, de talán nem annyi, szóval inkább “időrendileg” szedtem szét. A következő rész lesz a bétázás / bétaztatás közbeni szakasz, tulajdonképp a lényegi rész.

Hosszabb is lesz ennél, meg nem tartok majd kiselőadást az elején arról, hogy mit és miért úgy írtam, ahogy. (Majd csak visszautalok ide : D) 

Még így se vagyok annyira elégedett a bejegyzéssel, szóval előfordulhat, hogy később még visszatérek és csinosítgatom, javítok rajta. Ha végeztem és kint van minden rész, és átjavítottam, és van jelentősebb változás, majd írok róla a facebook oldalon egy posztot.

De ezt most reppentem is ki, mielőtt megint ülök rajta fél évet. ^^” Most azt érzem, az segít, hogy inkább bevállalom a hibákat és melléfogásokat, de lendületből teszem a dolgom, írok, posztolok, ilyesmi, hogy ne torpanjak meg megint. Egyszerűen már zavart a toporgás, amit műveltem, na. : D 

Szóval bocsi, hogy ennek leküzdéséért el kell viselnetek a bénázásaimat! : D És köszi, hogy olvastok! =^.^=

Bétát keresőknek, szívesen bétázóknak pedig ajánlom a Világ BÉTÁI egyesüljetek! fb csoportot ;)

Az űrlap teteje

 

Read More

Novella - Angyalföld

 

/Egy kis bohócság április 1. alkalmából : D
Misztikus-romantika kurzus házinak készült írás.

Feladat: Írni egy 2-3 oldalas párbeszédet - narráció nélkül - egy olyan világban, ahol ismert a természetfeletti. A szövegben szerepelnie kellett egy embernek és egy különleges képességű lénynek. /

– Hohó, még a teraszon verd le a vizet a szárnyadról!

– Bahh, utálom az esőt! Utálom Angyalföldet! Miért nem képesek itt is fedett járdaszéleket építeni, mint a belvárosban? Csak mert az óriás szárnyasoknak nem kell? Mégis hogy repüljünk esőben? Állítom, csillámlós kakával szarják le az aprónépeket. Jah, a cipőket is utálom! Egy Adidas majdnem eltaposott…

– Jaj, kincsem, nehéz éjszakád lehetett. Várj csak, várj, keresek neked egy zsebkendőt, szárítkozz meg, aztán készítek teát.

– Köszönöm!

– Gyere, nézd meg, milyet kérsz? Van csipkebogyós, málnás és harmatos.

– Pfujj, ma a harmatot is utálom! Málnásat kérek.

– Reggeliztél már?

– Áh, galambszart. Túlóráztam, egy fél órája végeztem. A céget is utálom! Csak itt volt az utolsó címem, a Kheirón utcában, azért vagyok már itt.

– Örülök, hogy minden reggel meglátogatsz. Megvidámítod vele az egész napomat.

– Na, ne mondja…

– Cöcöcö… hát hazudtam én neked valaha is, fiacskám? No, mit kérsz? Van kenyér, vaj, lekvár, méz, szalonna, zöldségek, meg maradt tegnapról három szál spagetti, kifőzzem neked egy kis sajtos tésztának?

– Mmmm, az jól esne!

– Ugye, tele hassal máris jobb lesz. Lassan jó lesz a tea, mennyit kérsz?

– Egy egész kupicával. Átfagyott minden ujjam.

– És a hideget is utálod.

– Jól ismer!

– Tessék.

– Köszönöm! Mmm, de finom meleg!

– Igyál csak, aztán mesélj, milyen éjszakád volt?

– Ahh… fel fogok mondani.

– Nocsak?

– Egy Anya bepanaszolt a főnöknél.

– Miért?

– Mert meglátott a gyereke. De nem tehetek róla! A nyüves macska volt! De az egész ott kezdődött, hogy év eleje van és szünetel a beszerzés. Mert mit tudom én, ilyenkor valami pénzt számolnak a gazdaságisok, és semmit nem lehet rendelni a cégnél. De tényleg semmit! Se ragasztót, se talicskát, se fogselymet, de még a zsákokra foltot se! És persze minden fogyóban van. Komolyan, minden évben úgy csinálnak, mintha meglepetésként érné őket az újév. Ennyi ésszel akár az Ágyalattlakó Szörnyeknél is dolgozhatnának, de tényleg. Szóval fogyóban volt a láthatatlanná tevő por is, így csak fél adagot kaptunk. Közben meg a karácsonyi sütizések miatt egyre több gyerek foga lyukadt ki, és ha mozgott, már inkább kihúzatták, nem várták meg, hogy magától kiessen. Meg ugye vége a téli szünetnek, visszamentek az oviba és kiverték egymás mozgó fogait. Szóval rohadt sok melóm volt, tele a zsákom, botladoztam, és ráléptem a macska farkára. Az meg vernyogott, ugrott egyet és leverte a vázát, nyakon öntött a büdös vízzel. Az meg jól levitte a vékony porréteget. Persze a gyerek meg felkelt és meglátta, hogy ott csöpögök a sarokban.

– De hát ez egy szerencsétlen baleset! Csak nem akarnak miatta kirúgni? Vagy miért akarnál felmondani?

– A főnök miatt. Azt mondta, ha még egyszer bármelyikünket meglátják, az egész részleget átteszi a mosógépesekhez, Zoknilopónak, nem fogja megvárni, hogy egy szülő beperelje őket.

– Te pedig utálod a nedves dolgokat.

– Pontosan! Nem fogok emiatt aggódva élni. Nem én! Inkább felmondok!

– Pillanat, elkészült a tészta. Hová tettem a tejfölt… na, még egy kis sajt. Jó étvágyat, aranyom! Node hova mennél innen?

– Az Álommanóknál épp megüresedett pár hely, mondta egy barátom. Rákerestem egy álláshirdetős csoportban, azt írták, a szárny nem feltétel, viszont előny. Meg ugye rutinos éjszakai műszakos vagyok, szóval talán még jók is az esélyeim.

– Hmm… Én úgyis már hajnalban fenn vagyok, szoktam is este mondani az ügyeletes manónak, hogy csak fele adag port szórjon, a többi úgyse hat már. No, kérhetek tőle a maradékból, és akkor gyakorolhatod a porhintést.

– Az jó lenne, köszönöm. Kaphatok még egy kis teát?

– Persze, tessék. Ó, nézd, van itt keksz is!

– Mmm. De most meséljen Mariska néni! Hogy van?

– Hát, aranyom, már csak ilyen öregesen. Tegnap átjött az unokám, kérdeztem, minek örülne a születésnapjára? Hát mit mondott! Szeretne egy réz fát! Riasztónak…

– A fognyűvőkre! Csak nem…?

– De bizony… Szegénykém három napja nem alszik, mert rossz fát tett a tűzre, az apja meg ráhívta a Rézf…

– Nade Mariska néni! Csak óvatosan!

– Ne féltsél engemet, édes fiam! Még van pár emlékem ’45-ből, találkoztam a ruszkikkal, már Pesten éltem ’56-ban, majd tán épp ettől a nyavalyástól fogok tartani!? Szóval az apja ráhívta a Rézfaszú bagolyt, azóta minden éjjel kopogtat az ablakán.

– Szegény kölyök… Nagyon berezelt?

– Nem, még csak a lábujjai, de azt mondták, az vissza fog húzódni.

– Még szerencse. Nem mozog valamelyik foga? Ha kiesne, meglátogathatnám, vinném a haverokat is a részlegről. Megszorongatnánk azt a dögöt.

– Sajnos épp nem. Azóta már a vejem is megbánta a dolgot, de a kimondott szó már csak ilyen, nem lehet visszaszívni. De azt mondta, segít, majd elvisz kocsival az Obiba, hátha van rézfájuk. – Mégse olyan rossz, hogy Angyalföldön lakik. Itt biztosan fel tud bérelni egy rézangyalt fütyülni.

 

Read More

Üdv, te különös 2020!

 

Harmadszor kezdem újra ezt a bejegyzést. Nem találom a szavakat, nem találom a hangot, amin lehetne írni az elmúlt évről. Még mindig nehezen írok személyesebb hangvétellel, de mégis hogy máshogy lehetne beszélni egy olyan évről, ami ennyire különös volt, és mindenkit érintett személyesen is, ha más-más szinten és formában is?

Év elején még a tavalyi kurzus és egyből utána a karácsony-szilveszter ünnepek után rakosgattam össze az agyam, és legfeljebb fejben írtam, regényen gondolkodtam.

Aztán jött a járvány, a világ felbolydult.

Összességében mégsem volt annyira rossz év. Sőt, volt már ennél rosszabb évem is. Én szerencsés voltam, bár pár hónapra home office portás lettem, a munkám megmaradt, és a családot sem érintette közelebbről a covid. De azért valahol nehéz volt azzal az üzenettel nekivágni ennek az évnek, amit még valamikor tavasszal egy beszélgetés során orvos barátnőm mondott, hogy én nem biztos, hogy kibírok tíz nap lázat.

Tavasszal próbáltam kihasználni a nyakamba szakadt rengeteg időt, angoloztam, olvastam is valamennyit, de érdekes tapasztalat volt, hogy hiába volt időm, nem bírtam történeteket befogadni, írni is csak egy-két szösszenetet írtam, játékokra, a regényötleteléssel is toporogtam. Nem úgy működtem, mint szerettem volna.

És jött a KMK coronás pályázata. Az év legjobb történése volt számomra. ^^

Rengeteg mindent tanultam ebben az évben, és sokat ennek köszönhetek. Én nem is akartam pályázni. Nem is olvasok NA-t, nincs is ötletem, amúgy is, már megint valami szerelmes téma. Aztán elkaptam egy kommentes beszélgetést, egy ötlet, egy hangulat belebújt a fejembe, és nem akart kimászni. Újra úgy írtam, ahogy annyira szeretek, nem voltam benne biztos, hogy ilyet várnak, se abban, hogy egyáltalán new adult, amit írok, sőt, a kérdezősködések során arra jutottam, hogy nem annyira. De már nem érdekelt. Nem is mertem megmutatni senkinek a novellát, míg el nem készültem, féltem, hogy kiderül, tényleg nem ide való, de fontosabb volt, hogy megírjam, hogy úgy írjam meg, ahogy elképzeltem, semhogy egy pályázatra érdemes valamit írjak. Egyszerűen boldog voltam, hogy írhatom. ^^ Egyedül az elkapott beszélgetés miatt reménykedtem, hogy talán még ez is jó lehet, talán oldalra kikerülhet. 

Végül megjelent az első novellám nyomtatásban, a Könyvmolyképző Kiadó Szerelem a Corona idején c. antológiájában. : D Rengeteget segítettek a barátok, béták meglátásai, később pedig szerkesztővel is együtt dolgozhattam a javításán. Izgalmas élmény volt. : ) 

Ősszel részt vettem a Leírás kurzuson, született két kijavítandó novellám, haladtam a regényem építgetésével. Aztán végül most újba fogtam, de ez már egy másik történet.

Mindeközben szembesültem vele, hogy mennyi felesleges dolgon aggódok. Vagy épp mennyire várok jövőben bekövetkező dolgokra. Mindent csinálok, csak nem a jelenben élek. Valahogy az elmúlt hónapok, az elmúlt év az időről adta a legnagyobb leckét. Egy ideje már gondolkodok róla, korábbi bejegyzésben is érintettem már, és vannak olyan gondolatok, amiket regénybe is szeretnék majd beleszőni. Most azonban az élet valahogy több módon is efelé irányította a figyelmemet. Amikor több emberrel, egymástól függetlenül is belekerül a beszélgetésekbe, amikor év végén ott állok, hogy amitől korábban féltem, nem történt meg, hogy amire annyira vártam, szintén nem. És emiatt elmulasztottam dolgokat, nem örömködtem nem-írós barátoknak a novellán, pedig annyira boldog voltam, nem mondtam el, mikor megtudtam az eredményt, és háromszor elolvastam, hogy biztosan jól olvasom-e, mert a megfelelő alkalomra vártam… Ami soha nem jött el.

Jött viszont olyan, amire nem is számítottam. Voltak személyes boldog pillanatok és mélypontok is. Rengeteget tanultam ebből az évből, az írásról, magamról, emberi kapcsolatokról, arról, hogy kiknek vagyok fontos, kik szánnak rám az idejükből, ami számomra a legértékesebb, amit adhatnak, és hogy nekem kik a fontosak.

Az idei év megerősített abban is, amit már akkor sejtettem, mikor rájöttem, hogy régi történeteimet azért nem fejeztem be, mert egyszerűen sokáig írtam és már nem érdekelt. Ha valami fontos, akkor írjam meg most. Mert később már más fog érdekelni. És bármi lesz is az eredmény, sajnálnám, ha nem írtam volna meg azt, ami ott és akkor magával ragadott. És ki tudja, még akár jó vége is lehet. : D 

Írok majd a 2021-es terveimről is, most azonban elbúcsúzom 2020-tól, ettől a furcsa, de emlékezetes évtől. : )

 

Read More

KMK írósuli? Meg egy frászt...

 

...ezek voltak az első gondolataim, amikor úgy két éve először találkoztam az Aranymosás oldalon a kiadó képzéseivel. Most meg itt csücsülök egy Párbeszéd és egy Leírás kurzussal a hátam mögött, és az idén induló rengeteg új képzést nézve úgy érzem magam, mint kisgyerek a játékboltban. “Nem lehetne mindet? Légyszi!” 

Ezt meg hogy hoztam össze?

Honnan jött ez a kezdeti tiltakozás?

Azt már párszor említettem, hogy néhány évvel ezelőttig én tökéletesen megvoltam anélkül, hogy a Könyvmolyképző kiadóról tudomást vettem volna. Az ismeretség nagyjából annyiból állt, hogy egyszer, ezer éve valaki azt mondta rá, hogy ja, tiniponyvákat adnak ki, én meg bár anno olvastam tőlük olyat, ami olvastatta magát, úgy voltam vele, hogy oké, kösz, az nekem nem kell. És nem foglalkoztam vele tovább, hosszú évekig. Szóval volt ez a negatív előkép.

Aztán mivel ekkortájt tértem vissza az íráshoz, egyáltalán nem voltam képben a jelenlegi helyzettel, lehetőségekkel, mindenfelé nézelődtem, ahova a google elvitt “regényírás, történetírás...” és hasonló keresések alapján. És találtam olyan helyeket, ahol erősen az volt az érzésem, hogy ez lehúzás és naiv vagy épp a helyzetet át nem gondoló emberekre utaznak, akik csak annyit tudnak, hogy szívesen látnák a történetüket nyomtatott könyvként. Ez itt miért lenne más?

Egy halom pénzbe kerül. Tényleg sokba. Akkor még nem voltak az idén induló 4 hetes kurzusok, csak a 8 hetesek, amik nagyon drágák. Azért “akár még jó is lehet” alapon ennyi pénzt nem dob ki az ember az ablakon.

Bogarásztam az oldalukat és láttam a 100 szavas játékok során elnyerhető Látványpékség lehetőséget: aki a legjobb szösszenetet küldi be az aktuális játékra, beküldheti egy kézirata első 10 000 leütését, és egy szerkesztő megszerkeszti és a végén összegzést ír róla. Ez amúgy tök jól hangzik, és remek lehetőség megtapasztalni, milyen egy szerkesztés egy akár teljesen idegen külsősnek is. De én akkor emellett inkább azt láttam bele, hogy oké, biztos jól megmondják, hogy hát ez nem jó, amit írtál, de majd a suliban megtanítják… Aha…

Jó sok érvem, benyomásom volt, meg a tájékozatlanságból fakadó infóhiányom, miért is legyen ez gyanús, miért ne akarjak besétálni az ajtón. Mi történt, hogy mégis megtettem? Sőt, nem csak elmentem egy kurzusra, hanem elmentem egy másodikra is és most az újabbakkal szemezek? 

Hogy lettem mégis írósulis?

Negatív előkép: Barátok a kezembe nyomtak egy könyvmolyképzős könyvet azzal, hogy olvassam el, tetszeni fog, és ők maguk is sokat emlegették, idéztek belőle. És őket nem olyannak ismerem, mint akik a tiniponyvát szeretik. Hát én attól a könyvtől többet kaptam, mint hogy beláttam, kiadnak itt nekem tetsző műveket is. Épp egy olyan könyvet sikerült adniuk, amiben olyan mondatok voltak, amik vonzották a tollamat, hogy írjam ki őket, annyira szépek, pedig ilyen szórakoztató könyvnél ritkán szokott nálam előfordulni. Konkrétan beleszerettem a könyvben megbújó, a sorok mögött ott lévő gondolatokba. Hát ahol ilyennek is van helye, az nem is rossz hely!

(Egyébként azóta máshogy tekintek a tiniponyvákra és hasonló jellegű könyvekre is, csak az nem ide való téma.)

Egy halom pénz: Nem csak a lehúzás drága, a tudás és a minőség is. Belegondoltam, hogy amikor néhány éve le akartam tenni az emelt biosz érettségit, és elmentem magántanárhoz, senkinek eszébe nem jutott csodálkozni azon, hogy én azért pénzt adok ki. Nekem sem. És ugyanígy lett volna a zenetanárral is, a rajztanfolyammal is, bármivel. A tananyag és szakmai segítség mindenki számára érthető, hogy pénzbe kerül, miért lenne ez másként az írással? A szerkesztők sem ingyen dolgoznak. Én se megyek be a munkahelyemre, ha nem fizetik ki.

Mindeközben az oldalon is átböngésztem a regénypályázat kiírását. (Amúgy már attól irtó boldog voltam, hogy létezik névtelen kezdők felé is nyitott pályázat.) Nem a bevett rendszerrel dolgoznak, mint a legtöbb versenyen, pályázaton, hogy van I.-II.-III. helyezett, vagy bármilyen sorrend. Minden arra érdemes művet kiadnak, és emellett vannak egyéb lehetőségek is. (Lesd majd meg az oldalon, itt most nem részletezem.) Néztem, néztem, és rájöttem, hogy ez a rendszer marha jól ki van találva! 

Mivel ugye elsőkönyveseknek szól, és nagy kiadóról beszélünk, annyira sok megfelelő szintű kézirat biztosan nem lesz egy évben, amit a kiadó ne bírna kiadni, így megtehetik, hogy minden jónak megadják a lehetőséget. Viszont mivel nincs sorrend, így igazából a kéziratok nem egymással versenyeznek, hanem egy általános szinttel. Hogy ezt miért láttam jó megoldásnak? Csak simán a saját kis helyzetemből: 

Tegyük fel, hogy nagyon jól írok, olyan ügyes vagyok, hogy már elsőre egy remek kéziratot adok be. De mindig, mindenkinél van jobb. Ha épp pechemre kifogok egy olyan évet, ahol nem kell több, csak három még nálam is jobb kézirat van, akkor az amúgy teljesen szuper, szerkeszthető és élvezhető regényem kibukik. Nem volt az rossz, csak voltak még jobbak. Van ilyen, persze, de azért nem egy kis novelláról beszélünk, hanem egy jól megírt regényről és bár a világnak ez nem nagy veszteség, nekem, egyénileg azért az lenne. Vegyük a másik helyzetet, tűrhetőt írtam, de azért hááát, még kezdők közt is inog. De abban az évben valahogy sok gyenge kézirat jött, és én becsúszok az első háromba. És kiadják az elmegy szintű történetem. Ami hát… elmegy. Egyrészt csak úgy egyszerűen nem szeretném, ha azért adnák ki valamimet, mert épp mindenki más még bénább volt, másrészt jó az nekem, ha egy gyenge történetem jön ki elsőnek? Ha lesz is pár ember, aki elolvassa, mert azért csak lesz, és megjegyzi a nevem, hogy hát, írt valami latymatagot? Én nem vágynék erre.

Ez a nem rangsorolós rendszer meg pont az ilyen lehetőségeket vágja el. Akkor adják ki az írásomat, ha az jó. De ha jó, akkor kiadják. Ez tök jól hangzik, nem? 

Szóval tetszett a rendszer, és gondoltam, ha valamit így felépítettek, időt szántak rá, hogy kitalálják, akkor azért itt mégis több lehet, mint holmi lehúzósdi.

Azért még mindig nem szántam rá magam, hogy jelentkezzek, és nem csak azért, mert még magammal is el kellett rendeznem, hogy is állok az írással? Még mindig nem tudtam, mit kapok a pénzemért és az időmért. (Apropó idő: az egyébként roppant szimpatikus volt, hogy nem egy hétvégés intenzív kurzust árulnak, hanem két hónapot, de erre lejjebb visszatérek a tapasztalatoknál.) 

És talán soha nem is tudom meg, ha nincs az Így neveld a regényedet blog, nincsenek Varga Bea előadásai és nincs nyílt alkalom az Aranymosás Könyvklubon. (Meg az írótábor, de az is már ezek következménye.) 

• Blog: Találkoztam már olyannal, ami nekem egy-két bejegyzés után nem volt túl szimpatikus, hogy írással kapcsolatos témákról cikk, blogbejegyzés születik, de igazából csak néhány bekezdésnyi, a vége pedig “a többit elolvashatod/meghallgathatod itt és itt…”, nyilván egy fizetős lehetőségre kattintva. Ilyenkor úgy éreztem, hogy az egész bejegyzés csak mézesmadzag volt, és amúgy igazából nem tudtam meg belőle többet, mint amire nagyrészt már magam is rájöttem. (Nem a linkelés nem tetszett, az érthető, ha tovább irányítanak oda, ahol még többet megtudhatok, csak a pár bekezdést éreztem semmitmondónak.) Na, az Így neveld a regényedet blog nem ilyen. Hosszú, tartalmas cikkekkel teli, számtalan írástechnikai témával foglalkozó blog, amit képzett szerkesztő vezet. Ingyen. Az itteni cikkekből tanultam, hasznosak voltak, kifejtették a témákat, nem csak belengették őket. Persze, mint mindenben, az írástechnikában is lehet még mélyebbre ásni, de egy teljesen kezdő, keresgélő írónak ezek rendkívül informatív cikkek, és segítik, hogy önállóan is tanulhasson. (Hozzáteszem, nem csak a teljesen kezdőknek.) És időközben jött egy megvilágosodás, összeállt a kép, hogy aki ezt a blogot vezeti, Vilana Réka, ő a Könyvmolyképző szerkesztője. Így konkrétan ingyen, tartalmas cikkek által beleláthattam, milyen tudásanyagra is számíthatok.
• Varga Bea előadásai: 2018. végén, 2019. elején tartott egy előadássorozatot Kreatív élettervezés címmel. Ezek fizetős alkalmak voltak, hiszen a termet is fizetni kellett amúgy, de egy kisebb összegért klassz előadásokat hallgathattam, találkoztam hozzám hasonlókkal, akiket érdekel az írás, ráadásul megtapasztaltam egy barátságos légkört az előadások utáni csevegések során. És ugye itt is lezajlott ugyanaz a gondolatmenet, mint a blog esetén: Bea is a kiadóhoz tartozott, tetszett, amit az előadásokon hallottam, hasznosnak és tartalmasnak találtam, szóval még egy jel, hogy a kurzusok sem lesznek zsákbamacskák.
• Aranymosás Könyvklub: volt egy alkalom, amikor külsősök is mehettek a találkára, én meg kaptam az alkalmon. És szintén megfogott a légkör, a nyitott, barátságos emberek, és ott valahogy azt éreztem, “ide szeretnék tartozni!”. Furán hangozhat, ez nem egy tisztán ész-érv, de nekem az fontos, hogy ahol vagyok, ott milyen a közösség, van-e egyáltalán, és amit itt láttam, az nagyon megfogott.

És volt még két dolog, ami miatt végül a jelentkezés mellett döntöttem: a bloggerek, írós barátok beszámolói és a felvételi. 

Kedves blogoló írók! Innen is köszi, hogy megosztjátok az élményeiteket, tapasztalataitokat a keresgélőkkel! Egy-egy személyes bejegyzés elolvasása klassz tájékozódási lehetőség, és az is nagy segítség egy még csak érdeklődő kezdőnek, hogyha kommentelési lehetőséget hagyva megszólíthatóak vagytok, és egyszerűen, barátilag kérdezhetnek, ha szeretnének. 

A másik a felvételi. Sokat bizonytalankodtam, vajon nekem való-e a kurzus, elég jó vagyok-e hozzá, meg amúgy melyik lenne nekem való? (Az elég jó vagyok-e kérdést légyszi, értsétek jól. Igen, egy kurzus, oktatási mód arra való, hogy tanítsanak, hogy többet tudjak, mikor kijövök, mint ahogy bementem, ergo nem kell az évszázad kiforrott írójának lennem, hogy bejussak. De egy kezdő nyelvtanulót se dobok be egyből a középszintűre felkészítő nyelvkurzusra, mondván, azért vannak, hogy megtanítsák neki.) Ide a felvételihez be kell küldeni egy friss, nyers szöveget, ami alapján nem csak eldöntik, hogy adott kurzusra megfelelő szinten áll-e a jelentkező, hanem javasolnak neki másikat, ha úgy látják, az hasznosabb volna. Így már bátrabban mondtam azt, hogy megpróbálom. 

A tapasztalataim:

Na igen, eredetileg onnan indult az egész bejegyzés, hogy mikor meséltem ismerősöknek, hogy sulizok, kérték, hogy írjak róla. : D Csak aztán arra gondoltam, hátha segít valakinek, ha hosszabban kifejtem, mik vezettek a döntésig.

Klassz, intenzív, interaktív. : D 

Az egész egy zárt facebook csoportban zajlik. Minden héten kapunk tananyagot, és hozzá házikat, szorgalmikat, amiket hét végéig kell megcsinálni. Aztán következő héten ugyanígy, miközben a kurzusvezető megnézi a házikat és mindre ad visszajelzést. Meg közben bedob megvitatható témákat, és mi is szabadon kérdezhetünk. (Meg néha hülyéskedün,. tök jó légkör szokott lenni a csoportban. : ) )

A tananyagok is hasznosak és informatívak voltak, plusz nagyon jó, hogy megmaradnak és később visszaolvashatók - határozottan hasznos, később, több tudással mást szűr le belőle az ember -, nekem mégis az interakció tetszett a legjobban a kurzusokon. Tényleg van egy szakmai vezető az egész mögött, akit lehet kérdezni, nem csak átdobják az anyagot, aztán kezdjünk vele, amit tudunk. És ezt (is) segíti a kurzus hossza, van idő befogadni és felfogni a témákat, van idejük megfogalmazódni a kérdéseknek. Sőt, egyáltalán felmerülniük, mert ami a hatodik héten eszünkbe jut, azt nem biztos, hogy az első anyag olvasása után, amikor még minden új, ugyanúgy meg tudtuk volna fogalmazni. 

Ami még nagyon tetszett, a szorgalmik lehetősége. Én egészen sok időt tudtam rászánni a kurzusra (bár azt legközelebb megfontolom, hogy végigcsacsogom-e az egészet barátokkal közös ablakban ^^” ), de még így sem tudtam ezeket igazán kihasználni. Nem is idő, inkább agyhiány miatt. Viszont aki gyorsabb nálam, vagy csak ügyesebb, és rá tud feküdni a szorgalmikra is, annak nagy hajrá! Nagyon jó ez a plusz lehetőség, mert tényleg adott, hogyha még többet bele tudsz tenni a kurzusba, még abban is segítenek, és volt is, aki élt a plusz lehetőségekkel is.

A párbeszéd kurzuson egy zárónovellát kellett írni, a leíráson már volt felező és zárónovella is. Hú, hát egy hét alatt novellát írni (jó, azért előbb megkaptuk a témát, volt némi gondolkodási idő), az húzós. : D Nekem legalábbis, de mindegyiknél sikerült felpörögnöm és megírnom. Hol jobban, hol kevésbé jól sikerült, de megvannak. A kevésbé jókat meg az év során tervezem kijavítani. : )

Hát, ezt tudtam elmesélni az írókurzusokról. Remélem, segítettem kicsit, ha még épp döntés előtt állsz. : ) 

Most megyek és tovább böngészem az idei kurzusokat. Valaki nem szeretne plusz egy életet adni, amit csak írásra fordíthatok? : D 

 

Read More

Book Tag Íróknak

 

K.Rékától kaptam egy izgalmas book tag megjelölést, köszönöm! :* Jól esett, hogy gondoltál rám, és közben rájöttem, hogy pont jókor is jött. : D
Rég volt már frissítés a blogon, és készülök nektek több, hosszabb cikkel - van egy félkész fordítás, egy bétázós cikk vázlatokban, és fejben egy írósulis bejegyzés is -, de hamarosan itt a karácsony, készülődök én is, meg a regényezés is leköti a gondolataimat, szóval ezek még kis időt igényelnek. Ez a tag pedig pont jó lehetőség egy könnyed bejelentkezésre. : )

A Taget K.Réka fordította magyarra, és egy angol oldalig tudta visszakövetni: a The Act Diary oldalig, de az eredeti forrás elrejtőzött valahol az éterben. 

~ Szabályok ~

• Kérlek, a bejegyzésed elkészítésekor használd fel a lenti képet és jelöld meg a Tag eredeti szerzőjét valamilyen formában! A kép kirakását az összes poszt kérte, amit találtam, úgyhogy gondolom, a játék eredeti kitalálója szerette volna így, vigyük tovább mi is a szabályt. 
• Jelöld meg a bloggert, aki téged felkért a kitöltésre.
• Válaszold meg a kérdéseket. 
• Jelölj meg két-három embert, akiknek a válaszát szívesen olvasnád.

~ Első vázlat: Egy könyv vagy sorozat amit még sosem olvastál ~

Rengeteg ilyen van. : D Ami konkrétan tervben van, az Bessenyei Gábor Első csók és egyéb démonok c. könyve, mert rettentő kíváncsi vagyok, milyen lehet egy “fiús YA”. A másik egy sorozat első kötete, aminek szintén kíváncsiságból fognék neki: Szerepjátékos körökben már több sráctól is hallottam, hogy szeretik a Warhammer 40K világát, és bár sejtésem szerint nem az én könyvem lesz, de kíváncsi vagyok, mi tetszik nekik rajta ennyire. Szóval a Gaunt regények első kötete, az Első és egyetlen is ilyen jövőbeni listás.

~ Második vázlat: Egy könyv vagy sorozat, ami másodjára olvasva kevésbé tetszett ~

Itt bajban vagyok, mert nagyon ritkán olvasok újra, főleg regényeket. Az Egri csillagokról többektől hallottam, hogy felnőtt fejjel már tetszett nekik, és tettem vele egy próbát. Azt nem mondom, hogy kevésbé tetszett, mint mikor kötelező volt, de nem sokat javult a helyzet. 

~ Végső kézirat: Egy könyv vagy sorozat, amit régóta szeretsz ~

Hmm… Lois Lowry Az emlékek őre sorozatát mondanám. Még kiskamaszként, 12-13 évesen olvastam az első kötetet, teljesen magával ragadott a világ, a történet. Érdekes volt, hogy jóval később valahol olyat olvastam, hogy 14-16 éves kortól ajánlják, engem meg pont az nyűgözött le kiskölyökként, hogy ez a könyv “komolyan vesz”, és feltételezi, hogy felfogom, amiről szól. De akkoriban még nem jelent meg a folytatás, és csak jóval később, vagy húsz évesen került újra az utamba a sorozat. Nem bántam meg, hogy befejeztem, felnőttként is tetszett, de azért picit sajnálom, hogy nem gyerekként olvashattam mindet.

~ Megölni a karaktereidet: Egy könyv vagy sorozat, ami miatt sírtál ~

Nem véletlenül vannak könyvek, amiket nem olvasok BKV-n és munkahelyen... : D
(SPOILER!)
Ami az utóbbi időből nagyon maradandó sírós élmény, az James Clavell Tajpanja. Olyannyira nem tudtam mit kezdeni a végével, hogy később fórumos szerepjátékon megalkottam az egyik kedvenc karakteremet, mert olyan nincs, hogy ő ne legyen. : D 

~ Plot hole: Egy könyv vagy sorozat, ami csalódást okozott ~

Markus Zusaktól A könyvtolvaj. Azon kivételesek egyike, ahol előbb láttam a filmet, és amúgy abból tudtam meg, hogy könyv alapján készült, és felkészülve, hogyha a film tetszett, mert szép volt, akkor a könyv biztosan még jobb lesz, elkezdtem olvasni. Hát… lehet, nálam kötöttek be valamit fordítva, de néhány oldal után konkrétan azzal volt problémám, hogy azt se értettem, mit olvasok. Annyira furcsa volt az egész, hogy letettem, köszönöm, inkább maradjon meg a film szép emléknek, mert az tényleg jó volt.

~ Írói blokk: Egy könyv vagy sorozat, amit (még) nem fejeztél be ~

Soroljam? : D Szeretném befejezni Asimov Alapítvány sorozatát, ami tervben is volt az “idén 100 éve született” alkalmából. Az a gyanúm, idén már nem fogom befejezni. 

~ Visszajelzés: Egy könyv vagy sorozat, amit bárkinek ajánlanál ~

Jön a karácsony, nevetni pedig mindig jó, szóval legyen Terry Pratchett Vadkanapója. : D Hogy bárkinek-e, az kicsit kérdőjeles, mert pl. a fantasyt nem kedvelő anyukám lehet, nem élvezné, de azt hiszem, így is jó szívvel adnám széles körben emberek kezébe. Jópofa, vicces, karácsonyos, és van belőle film is, amit ugyan még nem láttam, de most, hogy így eszembe jutott… : D 

~ Utolsó simítások: Meghívottak ~

A kihívottaim pedig két régi blogger ismerős, Nessa és Brukú. Szívesen olvasnám a válaszaitokat. : )

 

Read More

A történet szintjei

 

avagy, a sztorim egy karkötő

Már készül egy bejegyzés a bétázós tapasztalataimról, de végül ezt a gondolatot, amit itt majd olvashattok, külön vettem. (Így is hosszú lesz az a cikk : D )

Részben a bétázásoknak és bétáztatásoknak, részben a sok egyéb olvasott anyagnak, hallgatott előadásnak köszönhetően, összeraktam magamnak egy hasonlatot, aminek a segítségével sokkal jobban átlátok egy szöveget, és ha nem is hibázok kevesebbet, legalább jobban látom, hol rontottam el.

Ezt egyelőre találónak érzem, aztán ha változik, vagy találok jobbat, majd szólok. : )

Eszerint egy történet szintekből áll. Mint egy csomózott karkötő.

Már olvashattátok tőlem, hogy ha valamiben még nem vagyunk jók, nem mozgunk elég otthonosan, akkor hasonlítsuk olyasmihez, amiben már igen. Itt is ezt csinálom. (Pl. ma már szép karkötőket tudok csinálni, de ez nem így indult. Amúgy semmit, amit ma jól tudok, nem úgy tanultam meg, hogy egyből jól ment, szóval annyira nem nagy varázslat, hogy az írást is eleinte eltolom. Jó sokszor, csak hogy biztosra menjek.)

Ismeritek a csomózott karkötőket? Nem túl bonyolult elkészíteni őket, van négy csomófajta és ezeket kell variálni az egész karkötőn keresztül. Az egyszerű csíkostól az egészen bonyolult mintákig bármit meg lehet csinálni ezzel a négy csomóval. De egy karkötőnek több részére is figyelni kell, hogy jó legyen, hogy teljesen szép legyen a végeredmény. És ezeken a helyeken el is lehet tolni.

• Maguk a csomók – amíg gyerek voltam és még nem állt rá a kezem, ezek nem lettek egyenletesek – hasonlatomban ezek a szavak,  mondatok.

• Minta – van egyszerűbb, bonyolultabb és szándékosan kesze-kusza is, de pl. egy izgalmasabb minta több odafigyelést igényel – a szövegnél ez a szerkezet.

• Színek – lehet, hogy csodaszép mintát nézek ki és egyenletes csomókkal meg is tudom kötni, csak épp pocsék a színérzékem, de az is lehet, hogy bár a másik kettő még nem az igazi, már maguk a színek annyira jól néznek ki egymás mellett, hogy egyszerűen jó a szemnek ránézni az összeállításra – ezt tekintem a szöveg „magjának”.

Hogy jön ide a bétázás? (mindig egyben bétáztatást is értek alatta, mert mindkét oldalon álltam már, másrészt egyik oldal dolgait néha pont a másikon szerzett tapasztalat segít megérteni, de ezt majd kifejtem a bétázós cikkben)

Induljunk ki onnan, hogy nem, egy szöveg, történet nem azonnal jó úgy, ahogy az író leírja. Az enyém sem, másé sem. (Elég csak annyit megnézni hozzá, olvastunk-e már unalmas, vagy fura vagy bármi módon nem teljesen élvezhető sztorit? Biztosan. Szóval ott valami nem stimmel.) Ez eddig jó, azt az elején sem gondoltam, hogy amit leírok az úgy jó és kész, de azért persze irtóra bosszantott, hogy nem jó, az meg főleg, amikor nem értettem, miért és hogy javítsam ki?

Néha egészen érthetetlen visszajelzéseket kaptam és adtam. Volt, hogy éreztem, hogy valami nem stimmel a szövegemmel, de a béták észrevételei után se lett jobb, mert nem (csak) azok voltak a hibák, és én is volt már, hogy éreztem, hogy egy szöveg rossz, csak nem tudtam megfogalmazni, miért, mi a gond?

És a gondolatmenetbe bekapcsolódott a sok olvasott anyag, hallgatott előadások, meg a szerkesztésről hallott „rémsztorik”. : D Oké, az vessen rám követ, aki még nem parázott rá, hogy valami „javíthatatlan”, ill. „csak teljes átírással javítható” hibát tesz a regényébe. : D Szóval ezt muszáj megfejtenem! 

Az eredménye, amit ezekből a tapasztalatokból, gondolatokból kihámoztam: a szövegnek különböző szintjei vannak.

Csomók:

Ide sorolok mindent, ami a szavak és mondatok szintjét jelenti.

Ha ez jó, akkor szép a szöveg, hangulatosak a jelzők, érthetőek a mondatok, úgy olvasmányos az egész. És ez működhet akkor is, ha uncsi az alapötlet vagy nem jó helyen lassul-gyorsul a történet.

Ha rossz, arra jó példa lehet a kimaradt alany, a kusza mondatrendezés, rossz helyesírás, ilyesmik. És lehet, hogy ettől még maga a sztori amúgy jó és élvezetes. Lehet, rosszul tippelek, de szerintem a szerző ilyenkor annyira a saját fejében van, hogy „nem látja, amit leír”, mert amúgy a történet, a hangulat behúz mint olvasót, szóval „ami a fejében van”, az rendben van, csak a papírra vetésnél sántít még kicsit.

Szóval hogy mondjam, alap szint, hogy legyen érthető, amit leírok, haladó szint, hogy legyen szép is.

Jó hír, szerintem ezt a részt a legkönnyebb gyakorolni és javítani. (Mint ahogy a karkötőnél, ha egy csomó csúnya lesz, elég azt az egyet újrakötni, nem kell újrakezdeni az egészet.)

Van, hogy egyszerűen csak figyelmetlenségből jön a hiba, vagy mondat közben ugrott egyet a gondolatunk, de ez simán egy újraolvasással nekünk is fel fog tűnni. Illetve minden leírt mondattal is ezt gyakoroljuk, és a neten is találni egy halom párszázszavas feladatot, azokkal is lehet, ráadásul ezekhez segítséget is könnyű kapni, mert könnyű megfogalmazni a hibát. Pl. egy írástechnikai cikkeket soha nem olvasott béta is be tudja jelölni, ha kihagytuk a vesszőt, vagy lemaradt az alany, vagy jelezheti, ha képzavart talál. És ezeket tényleg elég helyi szinten javítani, nem kell hozzá újraírni az egész sztorit, csak mert két helyen giccses lett a leírásunk. Meg a sok olvasás, az is segít (jó, az mindenhol), hogy ne csak a fejünkben működjenek jól a szavaink, hanem leírva is értelmesek legyenek.

Minta:

Most fogtok megölni, érzem. : D Ezt tekintem a szöveg „szerkezetének”, és szerintem ez az a híres-hírhedt dramaturgia. Mint ahogy a karkötő mintája is akkor lesz szép, ha minden a helyén van, és bár az egyes csomókból épül fel, rajzolódik ki, mégsem a csomók egyenletességén múlik maga a mintázat, úgy a történet szerkezete sem lesz jó vagy rossz pusztán attól, hogy valaki szép mondatokat tud írni.

 Találkoztatok már olyan könyvvel, ahol az alapötlet jó volt, a mondatok kerekek, szépek voltak, de mégis valahogy lapos volt a sztori? Én nemrég láttam egy színdarabot, ahol az énekek jók voltak, a színészi játék klassz volt, és bár én musicalről általában olyan hangulatban jövök ki, hogy „Ide nekem az oroszlánt is!”, teljesen fel vagyok dobva és pörögve, itt meg… Hát... jó volt. Valahogy ez volt az egészről az összbenyomásom. Ilyen helyzetekben sejtem azt, hogy a történet felépítése csúszott el valahol.

Ez nem olyasmi, ami pusztán mondatok vagy akár jelenetek – kivéve, ha a jelenet felépítését nézzük –, szintjén meg lehet látni, mint ahogy három csomóból sem látjuk még a karkötő mintáját, csak a teljes történet, vagy annak egy nagyobb része után lehet rá bármit mondani. Mert lehet, hogy a mondatok a helyén vannak, lehet, hogy a jelenetek is önmagukban szépek, mégis, valahogy nem akkor lassul és gyorsul a történet, amikor kellene, a meghatónak vagy fesztültnek vagy drámainak szánt jelenetek „nem ülnek”. És szerintem ez a szerkezet, hogy ezek az elemek egymáshoz képest hogy helyezkednek el?

Hogy erre hogy jöttem rá, legalábbis arra, hogy kell lennie valamiféle rendező elvnek, az egy jópofa sztori, de a lényeg, hogy ezen (is) múlik, sírunk-e egy vallomáson, izgulunk-e egy párbajon, megrendülünk-e a főhős múltján? Ahhoz, hogy a tábortűz mellett elhangzó csöndes ígéretnek erős hatása legyen, kellenek a “mozgalmas” részek. Csak egymáshoz viszonyítva lesz igazán súlyuk.

Ezen már nehezebb valamivel dolgozni, mert eleve el kell fogadni hozzá a „belső szerkezet létét”. (A karkötő mintáját sem tudom egy-két csomó újrakötésével kijavítani, vagy megváltoztatni.) És hosszabb idő is, pont, mert önmagában legfeljebb egy-egy fejezet vagy jelenet felépítését lehet megnézni rövid idő alatt, de egy teljes regényt elolvasni és ilyen formában végiggondolni már hosszadalmasabb. Viszont vannak hozzá remek cikkek, meg ami szerintem még jó lehet, az a filmnézés. Ott két óra alatt kapunk átfogó képet egy történetről.

Színek:

Ez a történet „magja”, minden, ami a konkrét sztori mögött húzódik és tudva vagy tudattalanul, de ott van minden mondatban, történésben, akár akarjuk, akár nem. Mint a karkötő színei. Már a legelején, amikor még egy csomót se kötöttünk, csak összefontuk a szálakat, már ott látszanak, és függetlenül attól, hogy milyenek a csomóink és mennyire egyszerű vagy bonyolult mintát választunk, a színek ott lesznek mögötte. Ha jól válogattuk őket össze, már a látvány is jó hatást fog kelteni, de ha nem, akár egy szép csomókkal, extra nehéz mintában megcsinált karkötő se lesz annyira szép látvány a szemnek.

Ez maga az alapötlet, de a gondolkodásunk, világfelfogásunk is. Ezek a legkevésbé „megfogható” dolgok. Viszont ez az, ami miatt “bele lehet szeretni” egy könyv miatt az írójába. Olvastatok már olyan könyvet, hogy egyszerűen annyira tetszettek benne a gondolatok, az ábrázolt dolgok, úgy a felfogás, hogy azt mondtátok volna az írónak, “Légyszi, legyünk barátok, minden szavad értem, nem számít az se, ha már meghaltál!” Jahm, ez néha átível még az időn is. : D 

Ide tudom kötni bétaként / olvasóként azt az érzést, amikor a mondatok világosak (jó, ez azért kiadott könyvben ne legyen kérdés), a sztori sem rossz, valami mégsincs a helyén. Ide sorolom pl. 

• ha logikai hibára épül egy történet. Akár a konfliktus, akár a végső megoldás, akár magában a világban van valami logikátlanság. Nem tudom, más hogy van ezzel, nekem elég nagy parám, hogy ilyet csinálok és nem fogom időben észrevenni. Hiába szeretek / szeretnék amúgy fiktív világokban írni, és találnék ki egy csomó mindent, emiatt muszáj behúznom a kéziféket, néha teljesen rástresszelek.
• szerintem ezen a szinten van a gond, amikor azt mondják pl., hogy az író bántalmazó kapcsolatot pozitívként ábrázolt. Mert ha így csinálta, akkor biztos, hogy neki nem tűnt fel, mit csinál, nem tudja, hogy amit bemutat, az nem jó.
• illetve hogy bizonyos szempontokból magunknál jobb, kompetensebb karaktert nem tudunk ábrázolni. Nem is annyira tárgyi tudásban, azt elég jól meg lehet oldani utánanézéssel, szakemberekkel beszélgetéssel, egy-egy “szakmás jelenet” bemutatásával. Viszont magunknál sokkal okosabb, intelligensebb karaktert hozni nehéz, nem tudnak olyan gondolatai lenni, nem tud olyan dolgokat összekapcsolni, amiket mi sem tudunk. Erkölcsileg sokkal magasabb szinten lévő karaktert se nagyon tudunk hozni, mert egész egyszerűen másként látunk helyzeteket, nekünk nem kérdés nem dilemma, ami neki igen, más szabályok szerint cselekszünk és gondolkodunk.
• tudnk más helyzetben lévő karaktereket ábrázolni, mint amiket már mi is átéltünk, elég szegényesek lennének a sztorik, ha nem tudnánk, de _valami hasonlóság_ akkor is kell, valahonnan _tudnom kell_ azt, amit leírok.

Ezeket a dolgokat legalább értelmi szinten muszáj megértenünk, hogy dolgozni tudjunk vele. Mondok egy példát: Ha én tudom, hogy amikor bemegyünk valahova, köszönni illik, akkor ezzel tudok játszani. Tudom, hogyha udvarias karaktert szeretnék hozni, az köszön, sőt, ha tudom, hogy más rangú, más nemű, akármi emberek máshogy köszönnek egymásnak, akkor árnyalni is tudom. És tudok bunkó karaktert is hozni, aki bemegy és szó nélkül levágódik egy székre. De ehhez tudnom kell, hogy köszönni illik. Ha nekem ez nincs is a fejemben, akkor ezzel nem fogok játszani, mert eszembe sem jut, hogy lehetne. Másik példa: ha én csak aszerint élem az életem, hogy miért büntetnek és miért dicsérnek meg, akkor azzal tudok csak számolni, hogy a karakterem fél, hogy elkapják, ha csokit lop a boltban, ezért nem fog lopni, vagy esetleg azért, mert az neki már unalmas, vagy nincs szüksége csokira. De nem fogok olyan karaktert hozni, aki azért nem lop csokit, mert az rossz dolog, sem olyat, akinek dilemma lesz, hogy nem tudja kifizetni, nem is vennék észre, és a húga szeretne egy csokit, mégsem akarja ellopni, mert nem szabad. Eszembe sem fog jutni, hogy miért ne venném el, ha egyszer nem figyel oda senki?

Ez a szint, a “színek szintje”, eléggé “adottnak” tűnik, vagy van színérzékünk, vagy nincs. Szerencsére ez nem ilyen kőbevésett. : ) 

Eleve, ha tudjuk, hogy egyáltalán létezik ez a szintje a szövegnek, akkor már tudunk azzal számolni, hogy lehet, hogy valami itt nincsen a helyén. (Vagy minden a helyén van, de tudatosabban tudunk vele számolni.) Onnan pedig már próbálhatunk tenni érte, hogy helyre kerüljön, javuljon.

Mert hát egy csomó mindent - egy részüket szerencsére : D - nem éltük át, amiket a karaktereink igen, nem voltak olyan dilemmáink, hogy a testvérünket mentsük-e meg vagy az országunkat, mégis tudunk, de legalábbis mások biztosan tudnak ilyen törtéenteket írni, úgy, hogy még a karunk is lúdbőrzik közben. 

Sok olvasással, ami alatt a figyeljük a világépítés logikáját, és beszélgetéssel világépítésben jártasabbakkal, érdemes figyelni és tanulni nem is csak a konkrétumokat, hanem magát a gondolkodásmódot, hogy ők hogyan fognak hozzá? Aztán könyveknél azt is figyelhetjük, milyen hatással van ránk a történet, a szereplők tettei, egyetértünk-e velük vagy sem és miért? Rengeteg beszélgetés, mások és magunk figyelése, a háttérben azzal a kérdéssel, hogy miért? Más vagy én miért nem tett meg valamit, ami pedig logikus lett volna  - szerintünk -, miért tettünk meg valamit, amiről azért éreztük, hogy nem jó, miért, honnan volt erőnk megtenni valamit, ami talán nem volt kényelmes, vagy egyenesen nehéz volt, de mégis megtettük? Miért, honnan volt másnak bátorsága olyat megtenni, amit nekünk nem, vagy fordítva, miért nem mert valamit megtenni, holott szerintünk nem lett volna nehéz? Ezek nagyon izgalmas dolgok! : D 

Érdekes észrevétel:

Fejben én ilyen szintekre bontok egy történetet, ezeken a szinteken akarom elérni, hogy jól működjön és itt is keresem a hibákat, ha valami nem stimmel. És érdekesség, talán más is így van vele, én azt figyeltem meg magamnál, hogy a hibákra adott reakcióim, az érzékenységem is a szintek szerint változik.

Ha elírásokat, vesszőhibákat, képzavarokat jeleznek a béták, persze, bosszant, hogy elrontottam, de itt meg is áll a dolog, megnézem, mit írtam el, illetve miért nem sikerült a kívánt hangulatot átadnom, átfogalmazok, ilyesmi. Bosszant, de nem kavar fel.

Ha azt mondanák, írjam újra a regényem, mert nem elég feszes, vagy nem stimmel a szerelmi szál, hát, az azért eléggé kiakasztana. Egy novellával megcsináltam, hogy mivel alapvetően pocsék volt, szétkaptam az egészet, a nulláról újrarendeztem, újrapakoltam a jeleneteket, kivettem, újakat raktam be, átszerveztem és átírtam az egészet. Piszok nagy meló. Ezért is akarom inkább előre megérteni, milyen is egy stabilan álló szerkezet, mert ezt egy regénynél megcsinálni… kalapot emelek mindenki előtt, aki már megtette! (Ugyanakkor nem tudok és nem is akarok mindent előre megtervezni, egyszerűen nekem az nem megy, inkább majd menet közben írom át ötször a vázlatom, ahogy tisztázódnak a dolgok a fejemben, de egyszerűen szeretem, ha “él a történet” és látom működni. Vagyis egy csomó minden menet közben jut eszembe, és esélytelen lenne kitalálni előre. Épp próbálom magam lenevelni arról a befeszülésről, hogy nekem nem kell mindent előre megterveznem akkor se, ha mások körülöttem így csinálják. Aztán lehet, hogy rosszul gondolom…) Mindenesetre, ha itt lenne hiba, szívnám a fogam, de minden erőmmel a megoldáson gondolkodnék és dolgoznék.

Ha valaki a történetem “magjához” akarna nyúlni, az egészen biztosan szíven ütne. Az egy kemény kör lenne nekem is, a bétának / szerkesztőnek is. Jahm, nagyon békés és feladatkövető tudok lenni, amíg nem érint olyan mélyen valami, de ha érint, és te bele akarsz szólni… : D Itt egyébként simán látok arra is esélyt, hogy összeveszek a kritizálóval, és behúzom a kéziféket, és azt mondom, hogy legfeljebb nem adják ki a regényem (Ilyen hozzáállással soha nem is fogják... x’D), de nem teszek magamon erőszakot, meg azt is, hogy a nyakába ugrok annak, akivel ezt a szintet meg lehet tárgyalni, mert “Látja a színeket! Lehet vele színekről beszélni!” : D 

És még egy apróság: ezek a szintek erősíthetik és gyengíthetik egymást, de persze a legjobb, ha minden a helyén van. : ) 

És most megyek regényt írni. Vagy újragondolni az életemet, még nem tudom, melyik a nehezebb. : D

 

Read More